Az államszocializmus kelkáposztafőzelék-szagú szuterénvilágában játszódó legújabb regényének hősei szerinte akár a mai valóságban is élhetnének. A tavaly megjelent Akvárium című nagypróza sötét, szomorú és reménytelen világa a harmadik évezred Magyarországán általános. A 14 kötetes szerzővel az egyre nyomorultabb közállapotokról és talán az egyetlen – a Londoni mackók című, 2013-ban átdolgozva újra kiadott, gyerekhumorra hangolt verseskötetében megénekelt – reménysugárról beszélgettünk.

Új regényét a kritikusok nagyra tartják, költőként és műfordítóként külföldön is elismert, a közönség is szereti. Elégedett?

A magánéletben pozitív változásokban élünk. Új családtag érkezett, és ez nagy öröm. Egyébként nagyon borúlátó vagyok.

Miért?

Amint kimozdulok a szűkebb környezetemből, amikor jövök-megyek a városban, – mindig tömegközlekedem, mert nem tudok vezetni –, mindenütt elkeseredett szegénységet látok, amely egyre kilátástalanabb, egyre brutálisabb.

A napokban a Bosnyák tér környékén jártam, ugyanazokon az útvonalakon mentem, ahol gyerekkoromban, és azt láttam, hogy még szürkébbek a házak, még szürkébb az emberek arca, még inkább pudvás minden. Szegénység, reménytelenség, kilátástalanság. De elég a szomszédba menni, az öt éve elbontott Százados úti kenyérgyárig, amelyből mára csak a homlokzat és a pincék maradtak. A pincéket telehordták szeméttel. Ősszel láttam meg, hogy a szemét mozog, emberek élnek alatta. Csodálja, hogy borúlátó vagyok?

Amikor egyetemista voltam, azt hittem, hogy alapvetően minden megváltozhat, még az emberek rögzült mentalitása, reflexei is. Most már nem gondolom ezt, és nemcsak azért, mert nem vagyok már fiatal idealista. Úgy érzem, semmi sem változik. Süllyedünk vissza. Reménytelenek vagyunk, reménytelen ez az ország.
 
Felnőtt több generáció, amely már azzal a tudattal szocializálódott, hogy neki ráhatása van a világra, és meg is mozdultak, de ennek ellenére azt látom, hogy nem sikerült. Reménytelenül ismétlődik minden.

Olyanfajta kollektív reménytelenségre utal, mint amilyenben a sorsukat változtathatatlannak tartó regényhősei vegetálnak, akik bár többször is kiléphetnének, maradnak az alagsori szoba-konyhában, az ismerős nyomorúságban?

Nézze, az egyéni reménytelenségek ma is kollektív reménytelenséggé adódnak össze. Közben tébolyult indulatok szabadultak el. És ezek nemcsak itthon érzékelhetőek. Tavaly ősszel meghívtak Ausztriába egy felolvasásra. A Pixel című, tárcanovelláimat csokorba szedő könyvemből választottak a szervezők egy részletet. Az est után egy osztrák újságíró belém kötött, acsarkodva koszos rasszistának nevezett, mert a felolvasott részletben szerepelt a zsidó szó. Az elmúlt évek alatt ezt sikerült elérnie a magyar közéletnek a világban. Ha egy élő magyar író szövegében előfordul a zsidó szó, akkor beindulnak a neurotikus reflexek, és azonnal antiszemitizmus a vád. Biztos vagyok abban, hogy ha mondjuk egy brit szerző szövegében szerepelne ez a szó, nem történne semmi.

Nem a politikailag korrekt beszédmód hiánya verte ki a biztosítékot?

A szemforgató álszentség bőszít. Miért ne beszélhetnénk bármiről szabadon? Berlinben nemrégiben tanúja voltam, hogy a buszon egy arab család szemetelő gyerekeire senki sem szólt rá. Pedig bárki másra rászóltak volna. Ez a par excellence rasszizmus. És egyáltalán nem tartom normálisnak, ha egy osztrák újságíró a kontextusából kiragadott zsidó szó hallatán fundamentalista dühvel támad. Nekem kell szégyellnem magam miatta. Megbolondult a világ. Mindeközben naponta hallom a villamoson a cigányozást, a zsidózást.

A férjemmel komolyan átgondoltuk, hogy a kislányunkat meg tudjuk-e majd óvni mindettől, vagy egyáltalán hogyan tudjuk felkészíteni az itteni életre. A Lauderben tanító ismerősöm mesélte, hogy már muszáj felkészíteni a gyerekeket, hogy mit tegyenek, ha őket éri ilyen atrocitás.

Mit mondanak?

Hogy ne ijedjenek meg, ne szálljanak le a buszról, ha lezsidózzák őket, próbáljanak meg kommunikálni. Eljutottunk oda, hogy erről beszélni kell az osztályfőnöki órákon.
 
Maga a pályája kezdete óta szembesíti az olvasóit a társadalom mélyrétegeivel. Nem gondolja, hogy szavai mégiscsak tisztítóan hatnak?

Az irodalmi művek hatása nem ilyen közvetlen. Tar Sándorral vagy a most elhunyt Borbély Szilárddal kapcsolatban szokás emlegetni, hogy azok helyett beszélnek, akik erre nem képesek. Én ebben nem hiszek. Hosszú évek óta van egy házunk az Észak-Alföld egyik kis falujában. Nagy a nyomor ott is, de azt hiszem, ők lennének az elsők, akik kikérnék maguknak, hogy őket bárki is képviselje.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Vajna Tamás, VS.hu, 2014. március 9.