Akadnak olyan témák 20. századi történelmünkben, melyek hagyományos történetírói módszerekkel nehezen megjeleníthetők. Mit kezdhetünk például a személyes, kibeszélet­len-kibeszélhetetlen traumákkal, a véletlen szerepével, vagy éppen a kevés nyomot hagyó cso­portok (például a nők) múltjával – közös történelmünk szerves részeivel? A hivatásos törté­nész ezek kapcsán vagy szétnéz merengve (és okos fejével biccent, elfogadva korlátait), vagy szakmán kívüli eszközökhöz nyúl. Kováts Judit utóbbi verzió mellett döntött és szép­irodalmi műként vetette papírra egy érettségi előtt álló, fiatal diáklány második világhábo­rús tapasz­talatait. Pontosabban egy idős tanítónő emlékezik a műben a „több mint egy em­ber­öltővel” (7) korábban történtekre. Ahogyan a könyv blog­oldalán olvashatjuk: „Az írás az ő kettétört életén keresztül mutatja meg a háborút úgy, ahogy a forrásokból és történelem­könyvekből sohasem ismerhetjük meg. A háború mellett a regény meghatározó kérdésfel­vetése a múlttal való szembenézés, vagy talán inkább szembe nem nézés, a tagadás és a hallgatás.”

A sokáig történészként, levéltárosként ténykedő szerző nem légből kapta történeteit, hanem sokéves munkát követően, mintegy két tucat személyes interjú alapján cselekményesítette összegyűlt anyagát. A Megtagadva újszerűségét jelzi, hogy az első olyan hazai szépirodalmi mű, „amely az oral history módszerével íródott.” – hangsúlyozza recenziójában (A hallgatás falai) Sándor Zsuzsanna. Nem kevésbé fontos, hogy a gyűjtés egyben a kommunikatív em­lékezet – élettani okokkal magyarázható – korlátaira is figyelmeztet. Ahogyan Kováts fo­gal­maz: „A huszonnegyedik órában vagyunk, és nagy a mulasztásunk – tudományé, művé­szeté egyaránt –, de mintha még mindig nem sietnénk eléggé. Az én interjúalanyaim közül hatan haltak meg a beszélgetéseink óta.” Az oral history ráadásul nem kifejezetten könnyű műfaj, hiszen egy (jobb esetben ajánlással érkező) idegennek kell néhány órában „kikérdez­nie” de­likvensét, vagy épp csak belehallgatnia annak életébe, óhatatlanul régi sebeket tépve fel ténykedésével. Szerzőnknek pontosan ez volt a célja, így ülésein majd hét évtizedes tit­kokkal, gyengeségekkel, bűnökkel, emberi drámákkal és tragédiákkal kellett szembesülnie.

Drámák és tragédiák (regényformában) – innen tekintve már talán jobban érthető és iga­zolható az irodalmi formaválasztás. Merthogy a történetek megjelenhettek volna lábjegyze­telt szaktanulmányként – az alanyok anonimitása így is biztosítható lett volna –, csakhogy ezzel éppen méregfogát, az egyes szám első személyű narrátor által közvetített emberközeli perspektívát veszítette volna el az alkotás. Az interjúalanyok hangjának polifóniája letisz­tult módon és koncentráltan jut el hozzánk Anna tolmácsolásában. A tolmácsolás itt szó szerint értendő, hiszen ez a mediális váltás egyrészt a szóbeli közlés textualizálásában, más­részt e nyers szöveg szépirodalmi műfajok oldotta sokszínűségében ölt testet. Borbély Szi­lárd a drá­mai témaválasztás példázatszerűségére mutat rá Onder Csaba értő kritikájához (Magán­háborúk) kapcsolódva, míg Bódi Katalin a Bildung, a lányregény és a családregény műfaji kódjait említi ugyanott. A sajátos formából adódó bizonytalanság csak fokozódik, ha térké­pen szeretnénk követni a regényt, bár viszonylag könnyen kikövetkeztethető, hogy Nyíregy­háza környékén (Oroson) játszódik a történet. Tehát nemcsak a hagyományos tör­ténészi narratíva, de a helyszín pontos megjelölése is elmarad, ami – szerzői intenció sze­rint – az általánosító érvény miatt történt. (Ha már a fikció és valóság terepének ingoványos határ­mezsgyéjén járunk, érdemes megjegyezni, hogy a harmincas évekbeli nagy szociográ­fiák esetében sem volt ismeretlen ez a fajta, „általánosítva elbizonytalanító” gesztus, mint Nagy Lajos Kiskunhalom című – Apostagon játszódó – szociográfiája is bizonyítja.)

A cselekmény 1942-ben kezdődik, mikor a háború „még mindig tőlünk távol, valahol a messzeségben zajlott” (7). Szinte idilli a kép, ami a szemünk elé tárul: a falujából naponta bejáró gimnazista lány plátói vonzalma a „kiskormányzó” iránt, majd bimbódzó szerelme a fiúgimnazista Andrással. Mindez – főként a férfiakhoz való viszony szabályozott terei – fon­tos viszonyítási pont lesz a később történtekhez, bár a mindennapi beutazás rendjében nem nehéz észrevenni a „neobarokk társadalom” merevségét sem: „ha vágytunk is esetleg más­hová, mint ahol a helyünk volt, eszünkbe sem jutott bármit is tenni érte” (12). Az egyetlen ember, aki nem illeszkedik ebbe a miliőbe, a mindenkivel tegeződő, „amerikás” Miklós nagy­bácsi.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Bartha Ákos, Tiszatáj Online, 2014. március 16.

Megjelent a Tiszatáj 2014/2. számában