Az egyik legtöbb közéleti szereplést vállaló magyar író, bele is szaladt néhány pofonba, azóta igyekszik nem hülyeségeket beszélni. Grecsó Krisztián szerint húsz-harminc év múlva lesznek valódi következményei annak, hogy a közmédia nem vesz tudomást a számára nem kedves művészekről, mert így egész generációk maradnak majd ki a kultúra fontos részeiből, a magyar irodalmat pedig egy gyenge film költségvetéséből gatyába lehetne rázni.

Grecsó Krisztián író, költő, zenész, az Élet és Irodalom prózarovatának szerkesztője. Tavasszal új regénye jelenik meg Megyek utánad címmel, amelyben a Népszabadságban megjelent Daru-novelláit fésüli össze.

Az írószerep, amit képviselsz, meglehetősen távol áll az itthon megszokottól. Rengeteg helyen lehet veled találkozni: zenélsz a Rájátszásban, felolvasol a Dés-esteken, táncolsz egy Jónás Vera-videoklipben. Véletlenül alakult így, vagy egy tudatos döntés eredményeként?

Jövőre lesz 20 éve, hogy Kemény István bemutatott az Élet és Irodalomban. Vaskos dolog, húsz év, kimondani is sok, ez alatt az idő alatt temérdek minden változott bennem is, a megjelenési formákban és a lehetőségekben is. Ahhoz az írógenerációhoz tartozom, amelyiknek már az induláskor be kellett látnia, hogy az olvasóval való kapcsolattartás elengedhetetlen. Az olvasó aktívan jelen van: vannak olvasókörök, internetes közösségek, amelyek kíváncsiak a szerzőre, örülnek, ha figyelsz rájuk. Ugyanígy a kiadó - vagy a könyvhöz tartozó bármilyen menedzsment - megértette, hogy az egyetlen dolog, amivel a könyvet éltetni és reklámozni lehet, az maga a szerző. Ennek Nyugaton komoly hagyománya van. Zárójelben teszem hozzá, hogy néhány író, aki itthon elegánsan elhúzódozik a személyes jelenléttől, a legtermészetesebb módon áll bele külföldön.

Én sokáig örömmel csináltam, bele is illettem a képbe, meg tudtam felelni az elvárásoknak. Észre sem vettem, hogy ez szerep, ami egészen hasonlít a közéleti szereplőéhez, bármit is jelentsen ez, mennyire megterhel. Aztán egyszer csak kidőltem. Azóta jóval óvatosabb vagyok, nem járok el vitaműsorokra, kerekasztal beszélgetésekre, nem nyilatkozom folyton. Ráadásul egyre inkább érzékelek egyfajta felelősségét is. Valahogy úgy, mint a juhász az anekdotában, aki bicskával műti a szürkehályogot, míg egy orvos el nem magyarázza neki, milyen precizitás szükséges ahhoz, amit csinál. Utána már nem meri csinálni. Beleszaladtam néhány pofonba, azóta igyekszem nem hülyeségeket beszélni. Egyre többet készülök fellépésekre, mintha anti-rutinom lenne. Ráadásul az írás és a színpadi lét két nagyon különböző lelki állapot, ezért amikor írok, nagyon vigyázom arra, hogy tényleg elzárkózzak, és befelé tudjak figyelni.

Március 18-án mutatták be a Mellettem elférsz című regényed (kritikánk erre) színpadra adaptált változatát. Számomra a szöveg igazi ereje a leírásokban rejlik, nehezen tudom elképzelni drámaként. Ráadásul németül.

Nekem is nehéz volt. Léner András keresett meg, hogy szeretné megcsinálni, azzal a speciális kitétellel, hogy Bécsben, és német nyelven lesz az ősbemutató. A Theater Brettben adják, ez egy erős és merész, cseh emigránsok által alapított független színház. Ebben az évadban kifejezetten Kelet-Európára koncentrálnak. Bele akarnak szagolni a levegőbe, megnézni, hogyan működünk, a családi tradícióink és a történelmi múltunk hogyan hat ki az életünkre és a mindennapjainkra. A főhőst alakító Martin Fisher talán a legmenőbb fiatal osztrák színész mostanában. A FAZ az évszázad tehetségének nevezte. Egyszerre játssza a saját apját és nagyapját is a különböző történeti szálakban, és egy személyben mutatja be, hogy a múltban lerakódott történetek milyen hatást gyakorolnak rá. Ily módon mégis csak adaptálható a Mellettem elférsz: a párhuzamosságokban működik a dolog.

Következő regényed, a Megyek utánad, amiben a már korábban megjelent Daru-novelláidat fésülöd össze regénnyé, májusban jelenik meg. Hogyan kapcsolható össze az új könyv az eddigi köteteiddel, és miben különbözik azoktól?

Ez a könyv olyan, mintha egy már készülő patchwork-munka közepére helyeztem volna egy újabb foltot. Bizonyos szempontból minden eddigi könyvemre rálóg, mindegyikhez viszonyul valahogyan, hiszen az összes világ feltűnik benne, ami az eddigiekben ott volt, a telepvilág a halott vizekkel, a falusi környezet, a kisváros, Budapest. A helyszínek átfedései mellett hősök is visszaköszönnek. Úgy érzem, bármennyire is mások a történetek - szerintem másképp is dolgozom fel őket -, mintha lenne egy belakott világ, amiben a hőseim mindig visszajárnak hozzám, és én szeretek ebben elmerülni. De alapvetően ez mégis egy teljesen más regény, más világú könyv, mint a Mellettem elférsz volt. Nagy volt a csábítás, hogy azt folytassam, de nem akarom elvenni magamtól annak a lehetőségét, hogy akár 5-10 év múlva újra elővegyem ezeket a történeteket és megnézzem, mennyit változott a viszonyom hozzájuk, miket látok bennük fontosnak, és ezekből a tapasztalatokból írjak egy olyan könyvet, aminek több köze van a Mellettem elférszhez, mint ennek. 

A teljes interjú itt olvasható » 

Forrás: Csobod Luca, Kötve-fűzve, 2014. március 21.