Kun Árpád az ELTE BTK magyar-történelem szakán végzett 1991-ben, majd egy évet tanult a Sorbonne-on, 1996-tól esztétikát hallgatott Budapesten. Első könyve Ilion címmel 1989-ben jelent meg, ezt követően még öt verseskötetet és egy regényt (Esőkönyv, 1995) publikált 2011-ig. Új nagyprózája, a Boldog Észak több kritikus szerint is az idei év legjobb műve. Kun családjával 2008 óta él Norvégiában, a helyszín és az itt tapasztaltak inspirálták a könyv megírásában.
Alcímként a következőt olvashatjuk: Aimé Billion mesél. Az elbeszélő a szerző állításai szerint egy létező karakter, akinek élettörténete az íróban érlelődő mű tökéletes alapjául szolgált. Aimé ereiben vietnámi, benini és francia vér folyik, családjában egyaránt található hugenottáktól származó francia értelmiségi, és dahomeyi alkormányzóból lett vudu gyógyító, „aki a vudu Luther Mártonja lehetett volna, ha fűti némi becsvágy.” Ez a kulturális sokszínűség teszi a karaktert problematikussá, hiszen nincs releváns értékrendje, melyen keresztül a világot szemlélhetné. A támpont nélküliség vagy inkább a túl sok kulturális hatás miatt a karakter ijesztően őszintévé válik. Például részletesen beszámol feléledő szexuális vágyairól:„Gyakorlatlan kézzel megmarkoltam a fitymámat, és óvatosan elkezdtem fel-le húzkodni a makkomon. Nem kellett hosszasan erőlködnöm. Néhány rántás elég volt hozzá, hogy kilövelljek. Felszakadó, tiszta öröm kísérte a magömlést.” Ápoltjainak gondozását a lehető legnaturalisztikusabban ábrázolja:„Annyi folyadék és olyan gyorsan távozott Arve székletében, hogy azt a vattás bélés nem bírta mind magába szívni, körbefutó, gumírozott pánt viszont szivárgásmentesen megállította. A pelenkanyitás ettől olyan volt, mintha zsilipet húztak volna fel. A felgyűlt béliszap fröcsögve tört magának utat. Ami nem rögtön a földre zúdult belőle, az végigömlött Arve lábszárán, egyenesen bele lehúzott nadrágjába, eláztatta a zokniját, szempillantás alatt csurig töltötte az edzőcipőjét, majd egyesült a lenti tócsával, amely több ágra szakadva terült szét közben a fürdő márványpadlóján.”
Ilyen mértékű nyíltság mellett aligha kételkedhetünk a mesélő szavahihetőségében, ám itt is csak egy szerzői játékba futunk bele, melyre az epilógusban találunk utalást. „A sok nyelvet beszélő, számtalan kultúrát ismerő Aimé egyik jellemző tulajdonsága, hogy szellemileg nyitott és hajlékony. Ennek ellenére esetenként érzelmi alapon gyermeki makacssággal tudott ragaszkodni egy-egy tévedéséhez. Ennek érzékeltetésére írtam bele a könyvbe azt a mókás szamárságot, amit állítólag egy útikönyvben olvasott, és nem lehetett róla lebeszélni: szerinte a norvég házigazda bizalmi kérdést csinál abból, hogy vajon a vendége elfogadja-e vagy sem a számára felkínált papucsot…”Ez és sok hasonló részlet az elbeszélő hitelességének kérdését vetheti fel, ahogy arra már Bán Zoltán András is utalt.
Aimében egyszerre társalognak, küzdenek és kompromisszumra lépnek olyan kulturális elemek , a vudu megidézte szellemek, melyek más esetben csak komikus színjátékká vedlenének. A regényben természetesen erre a félresikerült ábrázolásra is találunk példát: Madame Bettyt, a cotonoui alpolgármester feleségét, aki a marxizmus után a vudu híve lett, ám fiát elcsábította Mamy Wata a szirén, egy félvér diáklány alakjában. A lány kiszipolyozta a fiút, és a párizsi metró hajléktalanjává tette. Anyja „akkor már nem a vudu szellemekhez könyörgött, hanem, mivel felháborodásában katolizált, a cotonou-i püspökkel mondatott miséket…”. A történet végén pedig „Madame Betty kibékült a vudu szellemekkel, de jóban maradt a püspökkel is” – legalábbis Aimé szájából így hangzik a történet.
A teljes cikk itt olvasható »
Forrás: Garaczi Zoltán, Irodalmi Jelen, 2014. április 7.
