Az amerikai irodalom nagy rejtőzködőjét, a Súlyszivárvány és A 49-es tétel kiáltása szerzőjét senki sem találja. A legbiztosabb a regényeiben keresni - most épp a Beépített Hibában. Kritika. Sort of. Groovy!

Ahogy közlekedési rendőrt sem lehet minden sarokra állítani, úgy író sem rendelhető ki minden évtizedfordulóhoz és kulturális kereszteződéshez, hogy megnyugtató módon felügyelje a ki-be menő korszellemet. Ám ha mégis sikerül találni egyet, nem árt az óvatosság, különösen, ha kortárs és regényíró az illető. A fikcióban utazók felettébb megbízhatatlanok ilyen téren, hisz hivatásuknál fogva mást se tudnak, mint összekuszálni a szálakat. Híresen megbízhatatlan társaság, Thomas Pynchon azonban még közöttük is különösön súlyos esetnek számít. Egy többszörösen visszaeső összekuszáló, hogy irodalmon túlmutató címeit - például a nagy rejtőzködőt - most ne is bolygassuk.
false

Mr. Pynchon a kétezres években látta elérkezettnek az időt, hogy leltárba vegye a hatvanas években virágkorát élő, de a hetvenesekre már jócskán kifulladó hippikultúra szivárványos maradványait. Kutatási területe a nyugati part, LA és a párját ritkítóan napsütötte agglomeráció, a mintavétel ideje pedig a hetvenes évek legeleje. Ha van is olyan szubkultúra, szörfös, drogos, motoros, rock'n'roll vagy masszőr kisközösség, melyet Pynchon elmulasztott volna nyilvántartásba venni, az a regény megjelenése (2009) óta előállhatott volna reklamációval, de egyetlen ilyen esetről sem tudunk, s így joggal feltételezhetjük, hogy az író jól végezte dolgát, alapos gyűjtőmunkát végzett. Mindenkinek jut legalább egy - de inkább több - bekezdés, minden kis kaszt, szekta, szub-szub-szubzsáner vagy izmozó retróosztag megkapja a maga szellemes, könnyűkezű karikatúráját. Telefonkönyvnyi mennyiség ez, ám a szerző (vélhetően) nem telefonkönyvet akart írni, hanem szépirodalmat, így nem a Yellow Pages szerkesztési technikáját választotta, hanem egy detektívregényét.
Eddig minden nagyon szép és groovy - mondhatnánk a könyv kedvenc (frankóra magyarított) szörfös szakkifejezésével, de a leggroovybb mégiscsak az az egészben, hogy Pynchon hősének (a nevem Larry, de szólítsanak csak Dokinak) semmiféle mondvacsinált ürügy nem kell ahhoz, hogy egyik szubkultúrából essen a másikba. Mert Pynchon hőse egy jóllakott - főleg droggal táplálkozó - magándetektív, s mint ilyen, egy szokványosnak látszó megbízás is megteszi. De még mennyire, hogy megteszi: mire felocsúdnánk a felütés okozta kellemes várakozásból, már jönnek is, hosszú tömött sorban, a korfestő szörfös és szárazföldi kisegzisztenciák. Nagy az isten állatkertje, s mivel isten bizonyíthatóan Los Angeles-i lakos (ebben a regényben mindenképpen), a megjelentek - véglények és csodabogarak, kulturális lábjegyzetek és majdnem híres senkik - elsősorban erről a Los Angelesnek nevezett földrészről származnak.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Köves Gábor, Magyar Narancs, 2014. március 13.