Sokáig minisztériumban dolgozott, az ott tapasztaltak tengernyi alapanyaggal szolgáltak új, szatirikus regényéhez. Az általa kitalált korrupciós ügyet később az újságokban olvasta vissza. Úgy véli, a szex hálás és kimeríthetetlen téma, a pornó pedig rendkívül jól karikírozható műfaj. Interjú Nagy Koppány Zsolt íróval.

hvg.hu: A Nem kell vala megvénülnöd 2.0. című frissen megjelent regénye az elmúlt évek egyik legdurvább szépirodalomba öltött társadalomkritikai állásfoglalása. Eredetileg is ennek szánta?

Nagy Koppány Zsolt: Amikor írni kezdek egy könyvet, nincs bennem társadalomkritizálási igény, de a végére rendszerint beleolvasható lesz a szövegeimbe valami ilyesmi. Különösen igaz ez A vendégmunkás dalaira, amelyet az előző regényembe passzíroztam bele, és amely „lírai punk” stílusban az Erdélyből Magyarországra való áttelepülés nehézségeiről és kalandjairól szól. Szerzői szándék szerint ez pusztán szépirodalomnak íródott, de úgy tűnik, a szöveg önálló életet kezdett élni, és egyre erősebben rajzolódott ki belőle a társadalomkritikai vonatkozás. Jelenlegi könyvemmel ugyanez a helyzet: van ugyan némi konkrét alapja az első, hivatali életről szóló résznek, hiszen a főhőshöz hasonlóan magam is dolgoztam a közigazgatásban, de – a szatíra eszközeivel – én inkább az általános és az egyetemes bürokrácia visszásságait igyekeztem ábrázolni. Ennek ellenére sokan társadalomkritikaként olvassák, amit megakadályozni nem tudok és nem is tisztem, de minden alkalommal elmondom, hogy a referenciális olvasat nagymértékben szűkíti az értelmezési tartományt, és az élvezeti értéket is csökkenti.

hvg.hu: A regényben bemutatott közintézmény neve is egy vicc: Só- és Egyéb Szóróanyagok Hivatala. Ez a véleménye a magyar bürokráciáról?

N. K. Zs.: A szatirikus hangnem nagy segítségemre volt, amikor ennek a világnak az abszurditásba hajló jellemvonásait igyekeztem megragadni. Hiszen itt – mint a Közigazgatási alapvizsga tankönyv is írja – a munkavégzés „díjazás végett történik”, és hivatalnok sem lehet ám akárki, kizárólag „erre rendszeresített” állami alkalmazott. Nem látom, hogy a végletekig vitt szatírán kívül milyen más eszközökkel lehet ahhoz a sajátos belső törvényszerűségek mentén működő, furcsa univerzumhoz férkőzni, amely közhivatalainkat jellemzi jó százötven éve.

hvg.hu: Azt írja a könyvben, hogy pornót nézni hivatali munkaidőben nem bűn, azonban szépirodalmat írni igen. Önnek is a regényírás miatt kellett otthagynia a hivatalt?

N. K. Zs.: Nem, egyáltalán nem. A "pornónézés versus regényírás" a szatíra és az irodalom eszköztárából származik. Persze, nem lett volna elegáns gesztus akkor közölni a regényt, amikor még a minisztériumban dolgoztam, de nem azért mondtam fel – jobban mondva: „kértem a felmentésemet” –, hogy közölhessem a regényt. A könyv után nyilván kevés esélye van annak, hogy valaha még hivatalnokként dolgozhassak, pedig nem egy felismerhető hivatalról írtam, hanem a hivatal működéséről általában. Igaz, ha jobban belegondolok, éppenséggel ez is ok lehet.

hvg.hu: Feltűnően kerüli, melyik konkrét hivatalban, minisztériumban dolgozott. Nem árulja el, honnan merítette az ihletet?

N. K. Zs.: Nem fontos, melyik közintézményben dolgoztam, hiszen ez irodalom, nem közélet. Még egyszer mondom, én a regényben általában írtam a hivatalok működéséről, nem egy konkrét munkahely mindennapjait mutatom be.

hvg.hu: „Az irodalom megírta, az élet megcsinálja” – írja a regényben Dino Buzzati novellája kapcsán. Ez az ön történeteivel is megtörtént?

N. K. Zs.: Igen. A regény első harmadában, a hivatalról szóló részben szerepel egy általam – nagy nehezen – kiagyalt korrupciós ügylet, melynek a főhős az egyik ügyintézője. Az egésznek a lényege röviden a következő: a Sóhivatal a tél vége felé, központi költségvetési forrásból több százezer tonna útszóró sót vásárol a nagy bevásárlóközpontoktól, majd ezt a nyár elején eljuttatja a Síkosság-mentesítő Állami Vállalatnak (SÁV). Ezután adminisztrációs tévedésre hivatkozva az egész ügymenetet sztornírozzák, kirúgnak néhány ügyintézőt, a sót pedig leselejtezik. A SÁV a nyár folyamán a „nyakán maradt” sót nyomott áron eladja a nagyobb bevásárlóközpontoknak, a pénzen pedig valakik osztoznak. Ezután a Sóhivatal az újabb tél vége felé újabb központi költségvetési forrásból meglehetősen magas áron sót vásárol a nagyobb bevásárlóközpontoktól, elenyésző részét leszóratja az utakra, a maradékot pedig a nyár érkeztével, újabb sztornírozást és selejtezést követően ismét átadja a SÁV-nak – és így tovább.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Hercsel Adél, Hvg.hu, 2014. április 16.