Daniel Pennac Testnaplójának főszereplője, pontosabban a test és a napló tulajdonosa egy francia férfi, aki állítja, nem igazi intim naplót ír, melyről egyébként meglehetősen rossz véleménnyel van, s hogy ebben semmi személyes nincs, a napló tényleg csakis a testéről szól, nem pszichologizál, megmarad a test regisztereiben, de már rögtön az elején kiderül, hogy ez nem teljesen igaz.

A regény kiindulópontja, hogy Lison, a férfi lánya elviszi a regény szerzőjének apja naplóit, melyekről ő is csak most, az apa halála után szerzett tudomást. A napló bejegyzéseit, melyek évre, hónapra, napra pontosan jelzik, mennyi idős a test, a Lisonnak szóló megjegyzések szakítják meg néha, melyek mintegy hézagpótlóként szolgálnak, hiszen előfordul, hogy a bejegyzések közt hónapok, sokszor évek telnek el. A vállalkozás célja a test egy életen át tartó megfigyelése, állapotának és változásainak lejegyzése, melyben elvileg a léleknek és az élettörténet nem a testre vonatkozó szegmenseinek nincs helye, ez azonban nem teljesen sikerül. Igaz ugyan, hogy minden egyes sort a test történései, változásai ihlettek, mégis olvasóként szinte képtelenség elvonatkoztatni attól, hogy a napló szerzőjének lelke is van, és csak a test naplójaként olvasni a szöveget, elsősorban azért, mert bár valóban a test van a középpontban, nem egy testet képzelünk a bejegyzések írója mögé, hanem az embert, akié a test, méghozzá az alapján, amit leír, és nem azért, mert eleve képtelenség.

Már az első komoly testet érintő eseményt illetően is megdől a “csak a test” koncepció: a naplót ihlető trauma ugyan a test gyengeségének látszik, a test gyengeségét azonban az elmén elhatalmasodó félelem okozta, és ami az akkor tizenkét éves testtel történt, az csupán a test félelemre adott reakciója volt, de ez a félelem nem a testé, hanem a gyereké, akit fához kötöztek, és a közelben lévő hangyák láttán rémes fantáziálásba kezdett, mely aztán a kellemetlen végkifejlethez vezetett. Ez a jelenet egy intim naplóban is kaphatott volna helyet, akárcsak a Violette-hez fűződő viszonya, mely olyan meghatározó volt számára. Az egykori pótanya emléke és annak halála, valamint a veszteség érzése majdnem élete végéig elkísérte. Unokája, Grégoire halála szintén mély nyomot hagyott benne, gyászát hiába ábrázolja az ennek következtében elszenvedett testi sérelmeken keresztül (majdnem elütötték, legurult az autóútra gombaszedés közben, a metróban megütötték, felborult az autójával), a lelki szenvedés megléte tagadhatatlan és minden soron átüt. De nemcsak érzések, történetek is helyet kapnak a naplóban, családról, szerelemről, gyerekkorról. Az apa, a feleség, a gyerekek, az unokák, az összes fontos szereplő több mint test, a velük való kapcsolat is túlmutat a testek találkozásán. A naplóban éppúgy mindvégig jelen van az elme és a lélek, mint a test, még akkor is, ha a hangsúly az utóbbira tevődik.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kiss Nóra Titanilla, Librarius, 2014. április 20.