“A dolgok nem csak akkor képesek elromlani, ha valaki elrontja őket, hanem egy élet akkor is tragédiába vagy szétesésbe torkollhat, ha senki semmit nem rontott el.” Kibelbeck Mara interjúja Babiczky Tiborral, a Magas tenger című könyv írójával.

Nem kell ahhoz különösebb aktualitás, Könyvfesztivál, Könyvhét vagy egyéb könyves esemény, hogy egy könyvről szót ejtsünk, írójával beszélgessünk, mert mindig bővíthetjük ismereteinket. Babiczky Tibor több verseskötettel, jó néhány kritikai írással, cikkel a háta mögött újba fogott, és megmutatta tapasztaltnak és kezdőnek, fiatalnak és idősnek, hogy ma is okozhat meglepetéseket a szépirodalom.

Van egy eléggé magányos, magának való fazon, aki nyomozó, így aztán teszi a dolgát, vagy inkább tenné… A Magas tenger című könyv oldalszámait tekintve messze rövidebb, mint amennyi időt elfoglal az olvasó életéből, tartalmát tekintve pedig – közhelynek hangzik, de – tényleg velünk marad. Mert elgondolkodtat, hangulatba hoz, újabb s újabb hasonszőrűnek tetsző könyvet vetet le a polcról, miközben a (névtelen) főszereplő nyomozó karakterét mindenhova magunkkal hurcoljuk, válaszolgatunk neki, s igen, olykor hülyének nézzük. Egy regény, de mégsem az, krimi, de semmiképp sem az, talán lélektani fejlődés- és bűnregény? A műfaji behatározás egyfelől nem hiába okoz fejtörést a neves és kevésbé ismert publicistáknak, irodalommal foglalkozó lapoknak, másfelől lényegében teljesen mindegy milyen kategóriába soroljuk be, hiszen maga a könyv számít.

Bevallom, ilyen körülmények és ilyen hosszú ideig tartó interjút sem készítettem még soha. Néhány kérdés és válasz időnként napokat (akár heteket) is váratott magára, elkésve, megcsúszva érkezett, de megérte, mert mindig arra a konklúzióra jutottunk, hogy (minden pátosz nélkül) érdemes olvasni és érdemes előítéletektől mentesnek, nyitottnak lenni.


Mi volt az alapötlet a Magas tenger megírásakor, és ez mennyit módosult a végén?

Nem vágytam többre, mint hogy sikerüljön írni egyetlen érvényes és működő novellát. Aztán többet. Aztán elkezdett az egész egyben működni, összeszálazódni.

Hosszabb ideig írtad, ami azt feltételezi, hogy “megrágtad”, átgondoltad a történetet. Mennyit tud módosulni egyáltalán az eredeti elképzelés a munkafolyamat során?

Igazság szerint, “eredeti elképzelés” nem volt, csak módosulások… A könyv végpontja, az utolsó fejezet története viszonylag korán meglett. Annyit tehát láttam három-négy fejezet után, hogy merre tart az egész. Viszont fogalmam sem volt, mennyit bír ki a felrajzolni kívánt ív. Így lehetett, hogy kétszer is “elkészültem” a regénnyel, mielőtt valójában készen lett volna. Először tíz fejezet volt a “végleges” verzió, aztán tizennégy.

A tizennégy plusz egy fejezet már a maga útját járja. Most milyennek látod az idáig vezető utat és milyennek a fogadtatását?

Nagyon hosszú út volt, igaz, sok üresjárattal. De az üresjáratok okozta tehetetlenség érzést és szorongást nem lehet figyelmen kívül hagyni. A fogadtatás – egyelőre – jó. Persze vannak furcsa reakciók is. Ami természetes; legyenek. Nagyon jól esik viszont a szeretet, ami körülveszi most a könyvet, és általa engem is.

Első levélváltásunk után azt kérted, hogy változtassunk az interjú gondolatmenetén, nehogy unalmassá válj az olvasók számára. Mi válhat unalmassá?

A rutin. A rugózás. Rengeteg olvasói levelet kapok, és nagyon figyelemre méltó tapasztalat, hogy az olvasóknak teljesen egyértelmű az, ami az úgynevezett szakmának látszólag nem. Mindenki a krimi fogalmán lovagol, csak azért, mert a főhős egy nyomozó. Bele se merek gondolni, mi történt volna, ha a főalak történetesen egy gyári munkás. Akkor mindenki megkérdezné, miért írtam termelési regényt?

Szerintem igen, megkérdeznék, és még mindig érhet meglepetés. De szerinted mire kíváncsiak valójában az olvasók veled és a regényeddel kapcsolatban?

Nem tudom, hogy ki mire kíváncsi. Azt hiszem, nem is dolgom tudni. Remélem, a regényre. Én csak körítés vagyok a könyv körül. Hadd idézzek egy Hemingway-jel készült interjúból:

ÚJSÁGÍRÓ: “Az ön regényeiben gyakori a szimbolikus ábrázolás. Egyetért ezzel?”
HEMINGWAY: “Gyanítom, hogy igen, használok szimbólumokat, hiszen a kritikusok folyamatosan találnak ilyesmiket a könyveimben. De én, ha megengedi, inkább nem beszélnék erről. Történeteket írni eleve nehéz feladat, nemhogy utána még meg is kelljen magyaráznom őket…”

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Kibelbeck Mara, Cultura.hu, 2014. április 22.