Bár a történészek feltárnák az igazságot történelmi kérdésekben, sokszor kormányzati szintről ideologikus átértelmezések érkeznek ugyanerről – véli a nemrég új regénnyel jelentkező Závada Pál, aki szerint gyönge próbálkozás például Orbán Viktor részéről utólag az áldozatok megtestesítőjének értelmezni a vitatott emlékmű arkangyalát. Interjú.

hvg.hu: Hat év után jelentkezett új regénnyel, a Természetes fénnyel, amelynek középpontjában most is a második világháború áll. Miért nem tudott ettől a tematikától ezúttal sem elszakadni?

Závada Pál: Számomra ez a kérdés a nyolcvanas évek elejére nyúlik vissza, amikor még nem regényírásra készültem, hanem szociográfiára. Mégpedig arra, hogy dokumentumok, levelezések és interjúk nyomán mutassam be a magánparaszti gazdálkodás Rákosi-rendszerbeli fölbomlását. Kiderült, hogy sem ez a kérdés, sem például a vidéki szegénység vagy a cigányság helyzetének, illetve a rasszista előítéleteknek a kérdései, amelyekkel kollégáim foglalkoztak, nem válaszolhatók meg a háború eseményeinek, folyamatainak megismerése nélkül. Ezek megértéséhez viszont le kellett volna ásnunk a történelmi gyökerekig, ám a megismerést rengeteg tabu, titkosított irat, hamisítás, elfojtás és hazugság akadályozta.
A települési helytörténetek a hetvenes-nyolcvanas évekből például aránytalanul felnagyították a munkásmozgalom nem létező hagyományait, de nem különösebben taglalták, hogy a háború alatt kik és milyen okból pusztultak el – mint polgári lakosok, mondjuk egy bombázásban, mint katonák a fronton, vagy mint halálra szánt zsidók a deportálás során és a haláltáborokban. Alig beszéltek arról, hogy mi történt az adott városban vagy faluban a szovjet megszállás alatt, hogy ’46-tól hogyan telepítették ki a hazai németeket, hogyan zajlott le a magyar-szlovák „lakosságcsere” – és egyáltalán, milyen rettentő átalakuláson ment keresztül a helyi vagyoni és társadalmi szerkezet a holokauszt majd az osztályharc következtében. Kutatóként megpróbáltuk tehát a családok privát történelmét rekonstruálni, interjúztunk, dokumentumokat gyűjtöttünk – de nekem ez a történet máig is megfejtetlen, és muszáj újra és újra visszanyúlnom a háborúhoz is.

hvg.hu: 1990 után azért már megnyíltak a levéltárak, nem tisztult a kép?

Z. P.: A rendszerváltás után valóban nagy tisztázó folyamatok indultak meg a történettudományban, a nemzeti múlt és önismeret tekintetében is, és kezdhettünk már örülni, hogy a gyerekeinket is ebben a szellemben fogják tanítani – de sajnos megfordult a trend, az utóbbi években ismét fokozódó ütemben kerülnek elő hamis, önfelmentő múltértelmezések, hazug magyarázatok.

hvg.hu: Mi lehet a visszalépés oka? Miért és mióta válik egyre zavarosabbá a nemzeti önismeret és az emlékezetpolitika?

Z. P.: A történettudomány hiába tárja föl az igazságot, párhuzamosan folyton keletje van az ideologikus átértelmezéseknek, akár a negatív – de legalábbis igen problematikus – történelmi figurák megbotránkoztató kultuszának is. Igazi baj akkor van, ha ez nemcsak egy szubkultúra, hanem kormányzati szintről szolgálják ki például a szélsőjobbos történelmi ízlést. Mondjuk azért, hogy onnan is híveket hódítsanak el. Vagy mert uralmi pozíciójuk megerősítését egy konfrontatív erőpolitizálástól remélik, és ehhez keresnek történelmi előképet. A hős keresztény magyar harcban védi meg hazáját a pogány idegenektől. Ezt a kultuszt még Horthy 1993-as újratemetésével kezdte az akkori MDF-kormány újra állami rangra emelni, mert Horthy katonái úgymond antibolsevista szent háborút folytatva buktak el. De ’93-ban ez még zsenge gondolatcsíra volt a mai kiteljesedéshez képest.

hvg.hu: Ma például a Szabadság téri német megszállást ábrázoló emlékmű ügyében próbálják ránk erőltetni azt a magyarázatot, hogy Magyarország, a magyarok nem felelősek a holokausztért: nem mi deportáltuk és öltük meg a saját zsidóinkat.

Z. P.: Nem vállalunk felelősséget mások bűneiért, a német megszállás nélkül nem lett volna deportálás, magyarázza emlékmű-elemzésében a miniszterelnök. Ezzel letagadja a zsidók jogfosztásának és üldözésének összes korábbi, csakis magyar törvények szerint végrehajtott intézkedését. Illetve relativizálja (egyfajta kollaborálásra egyszerűsítve) azt, ami letagadhatatlan: a magyar részről nagyon is aktív, szövetségesi közreműködést, a súlyos bűnrészességet a népirtásban. Horthy kormányzása alatt (akinek pár lépésnyire, a református templom lépcsőjén szobra van), a magyar belügyi szervek vezetésével magyar hatóságok hajtották végre a zsidóság haláltáborokba deportálását. Ráadásul olyan tempóban, hogy az messze meghaladta a németek elvárásait.
És elég gyönge próbálkozás utólag az áldozatok megtestesítőjének értelmezni az arkangyalt (furcsa szimbólum is volna), akiről pedig már az elején megmondták, ő fogja jelképezni a német sas megszállása következtében szuverenitását vesztett magyar államiságot, azt, amelyről az alaptörvény preambulumában is szó van. És amely ártatlan ebben a bűnben, hiszen magatehetetlenül vergődött a megszálló karmai közt – erről szól ez az emlékmű, amely társadalmi konszenzus nélkül, erőből lesz fölállítva, joggal háborítva föl sokakat. A története pedig beleillik az általában is követett és régről ismert autokratikus, konfrontatív stílusba: Másokat hibáztatni, és magunkat ártatlannak hazudva védeni meg „az országot” az úgynevezett támadásoktól. Persze nem közvetlenül az ilyesmik miatt írok háborús regényt.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Hercsel Adél, Hvg.hu, 2014. május 6.