Závada Pál negyedik regénye, az Idegen testünk a könyvhét egyik legkeresettebb kötete volt. Születéséről, a legújabb írói fogásokról és az eleven olvasókról beszélgettünk.

- Az új könyve kapcsán egyre nyilvánvalóbb, hogy leginkább az elmúlt század kényes pontjai érdeklik: kitelepítés, államosítás, világégés. Sosem gondolkodott jelenkori regényben?

- Szoktam elég sokat, de még nem tudtam dűlőre jutni. Törekvésemet legföljebb az jelzi, ha éppen sikerül kirajzolnom egy-egy olyan szálat, amely majdnem a jelenkorig elvezeti az olvasót. De azon is elspekuláltam már, mit jelent vajon az, hogy szereplőim hajlamosak érdektelenül, ellustultan, rest elmével szemlélni a rendszerváltozást például - amely azért a mi felnőtt életünknek mégiscsak a legnagyobb fordulata volt. Szóval, hogy akkor ez azt jelenti-e, hogy számomra sem bír akkora súllyal?

- Én arra tippeltem, hogy még nincs elégséges rálátása a jelenkori eseményekre.

- Nyilván nincs rálátásom. És hiába tetszik nekem, hogy Tolsztoj a napóleoni háborút öt-hat évtizeddel követően írja a Háború és békét. A távlat - noha szerencsésnek látszik az az ötven-száz év, amennyi idő alatt számomra, mondjuk egy történelmi esemény kellőképpen leülepszik és eltávolodik - önmagában nem megoldás. És azt se tudom, mire jó. A távolság nyilván ad valami biztonságot, ám ez csak a felszín. De hogy leülepszik, ez sem jó szó, mert épp hogy minduntalan fölkavarodik és változik a múlt, folyton meglepetéseket okoz.

- Főként, hogy a múlt századi magyar történelem talán legneuralgikusabb évtizedére tapint rá.

- A negyvenes évekre - és kezdőpontnak 1940 szeptemberét választottam. Már felvonulnak a szereplők - a magyar katonaság éppen Erdélyben -, eufória és szorongás, bűn bűn hátán, de a tragédia még csak fenyeget. Amikor ez a kezdő időpont eszembe jutott, elsőnek Teleki Pál alakja jelent meg előttem - mint akinek a személyében összekapcsolódik a második bécsi döntés és a második zsidótörvény. Persze nem róla akartam regényt írni, de ezek a "politikai művei", ha mondhatom így, számomra mindvégig jelen voltak.

- Rengeteg háttéranyagot, levelet, dokumentumot használ fel. Nem köti meg ez a sok részlet a fantáziáját?

- Úgy gyúrok ki saját matériát, hogy már létező szövegekből is darabolok bele. Szándékosan nem vágom szecskára, hogy a szóhasználat, a hanghordozás, az észjárás fölismerhető legyen. Ebből lesz a használatos nyelvem anyaga, és ebből már nekem kell hihetően beszélő és cselekvő alakokat, működő narrációt kreálnom. Ez a módszer tényszerűbbé teszi a szöveget, ugyanakkor engem fölszabadít, nem pedig megbéklyóz. Mert én abban szeretem érvényesíteni a fantáziámat, hogy merre mozogjon a kamera, milyen legyen a mondat.

- Szűkszavúbb lett. Legalábbis az első két regényhez képest.

- A narrátoraim lettek azok. Szándékosan tömörítettem a szövegüket, és ez joggal veti föl azt, hogy ember így nem beszél - mármint hús-vér ember nem. Csak hát ezek figurák egy regény mesterséges színpadán, vagy mondjuk operaszínpadon. És a librettó még a színdarabszövegnél is tömörebb. Tehát nem annyira reális beszélgetések ezek, mint inkább változó fölállású kórusok, tercettek, duettek és szólóáriák.

- Az olvasónak az az érzése, hogy kétszer ekkora is lehetett volna a könyv.

- De nem lett - nyilván mert számos ponton úgy döntöttem, inkább főzöm még, hogy besűrűsödjön. Nem muszáj minden írói lépést nyilvánosan meglépni, és főleg nem kell egyenletes ütemben járni.

- A Jadviga párnája sikerkönyv volt az olvasók körében. Nem nehezíti meg ez a különleges fogadtatás az új könyvek életét?

- Az a kitüntető érdeklődés ritka véletlen, és szó sincs róla, hogy nekem ez most már járna. De nagyon sok közönségtalálkozót is köszönhetek annak a regénynek. És azt, hogy mind a mai napig igazi, eleven olvasókkal találkozhatok.

Forrás: Népszabadság ? Papp Sándor Zsigmond