Závada Pálnak sikerült, megírta a huszadik század magyar sorstörténetének egyik legfontosabb regényét. SÁNTHA JÓZSEF RECENZIÓJA.

Az író egyik legelkötelezettebb kutatója a közelmúlt tragikus eseményeinek. A legnagyobbakra jellemző öntörvényűséggel és makacssággal fúrja bele magát egy korszak dokumentumainak rengetegébe, tökéletes hittel és arroganciával próbál eposzi teljességet beleszuszakolni a furcsa elbeszélői sokadalmat magával hurcoló nagyregényeibe. Most ez is kiteljesedőben van; lassan, visszafelé is érthetőbbé válik, hogy nála nem a szellem mozgatja az anyagot, hanem a dokumentumok és a történelem apró tényeinek ezrei uralják el az elbeszélés egyetlen, hitelesnek érzett sok-szempontúságát. Már a kor, a harmincas évektől a negyvennyolcas fordulat évéig terjedő időszak is, amely az utóbbi regényeinek állandó témája, bizonyítja, hogy örökös szembenézésre, lelki vizsgálódásra kényszerít és késztet.

Egyébként Závada Pál roppant elegáns és objektív mércével kutakodó dokumentarista, akinek szépírói törekvéseit, a regényesség oldottságát egyre inkább felülírja az igazság kibeszélésének ellentmondást nem tűrő, erkölcsi kényszere. (De azért nem szokványos szépségekkel is szolgál, ilyen Weisz Jakab és Suta Klári éjszakai fürdőzése, amikor csak az orrukkal érintik, szimatolják egymás meztelen testét.) Semmi más nem lehet nagyobb morális elkötelezettség annál, ha valaki a saját szülőhelyének, családi és társadalmi röghöz kötöttségének helyszínén vizsgálódik, aki sérthet és bánthat, de aki a legmélyebben meg is értheti egy alföldi, két évszázada többségében szlovákok lakta közösség belső életét, olyan korszakban, amikor a magyar nagyhatalmi politika a legképtelenebb módon újra csak tragikusan megbukott, és a legrettenetesebb bűnöket követte el.

A regény a legtágabb, Závada korábbi regényeire jellemző, könnyed hangulatú kirándulással indít. A tótkomlósi nemzetiségi képviselők tesznek egy szokásos felvidéki látogatást a kilencvenes évek elején. Az egykor tőlük elszármazott Hudák igazgató azonban megrökönyödve tapasztalja, mennyire pongyolán beszélik már az anyanyelvüket a vendégek, a frissen megalakult szlovák állam bürokratájaként csupa rosszindulatot sugároz feléjük. Ekkor támad az az ötletük, hogy felkeresik a harmincas években több mint tíz éven át községük bírójaként tevékenykedő, mindenki által nagyra becsült Semetka Jánost, aki a lányával él egy közeli faluban. Semetka Mária régi fényképei, az áttelepülése óta a ládáit ki sem csomagoló egykori bíró honvágya indítja el a voltaképpeni történetet.

Ez a dokumentumokkal, emlékekkel teli, csokis dobozokban heverő történelem megnyitja a feledés kapuit. Hirtelen az elbeszélő számára kitárul a község hetven évvel ezelőtti múltja, megelevenednek a fekete-fehér, hol művészi igénnyel, hol pedig amatőr kezek által készült fényképek. Az egyes családok, barátságok, szerelmek bonyolult kapcsolatrendszerét kell követnie az olvasónak, de szerencsére Závada szűkre zárja a kört, néhány család, féltucatnyi szerelmes kapcsolatra figyel a továbbiakban. A Semetka családon kívül Koleszárék, a fényképész Weisz-testvérek, Sógor Mihály, a szocialista Dusza János, és a velük valamilyen kapcsolatban álló barátok, szeretők, és Tótkomlós társadalmának kisszámú zsidósága tűnik fel a regény lapjain. A harmincas évek nyugalmas, de politikával átfűtött korszaka után a község egyöntetű lelkesedéssel fogadja a bécsi döntést, a magyarok lakta területek Magyarországhoz való visszacsatolását. Még egy hármas oltárt is készítenek, amelyen Mussolini, Horthy, Hitler a főszentek, Semetka bíró pedig a szűkebb hazáról, a szlovákok lakta békési település nevében az otthon és a megnagyobbodott élettér meghatározó élményéről prédikál.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Sántha József, Revizor Online, 2014. május 18.