Egy bizonyos életkor után, mikor már átolvastuk Primo Levi, Tadeusz Borowski, netán Varlam Salamov életművét, az ember azt gondolná, nem érheti meglepetés a borzalmak ábrázolásában. Az 1970-ben, Moszkvában született, magyarul most debütáló Oleg Pavlov e téren azonban könnyedén veri még ezt az igen erős mezőnyt is.

Az Orosz trilógia címen összefoglalt, eredetileg egymástól függetlenül, 1994 és 2002 között keletkezett három kisregény voltaképpen az olvashatatlanság határán jár. Pavlov a felfoghatatlan borzalmak, a tébolyító szenvedések, a minden képzeletet felülmúló emberi aljasság, a hajmeresztő abszurditások olyan halmazából emel rettentő emlékművet, hogy attól még az erősebb idegzetűek is visszahőkölnek. De ez mégsem horror. Pavlov elbeszélőművészetének nagy csodája, hogy a Brezsnyev halála után szinte szagolható ütemben bomló szocializmus mindennapjaiba, a pokoli életképeibe, a tökéletesen lezüllött katonai világba mégis képes belecsempészni valami nagyon esendő és ezért az olvasó számára végeredményben mégis elviselhető elemet, miközben a bestiális gonoszságú alakokkal kapcsolatban is megkísérti a megbocsátás szelleme.

Két módszerrel él Pavlov. Egyrészt a humorral, amelyet persze erősen sátáninak kell elképzelnünk. Másrészt megvan az a nehezen megfogalmazható eszköztára, amellyel kisregényei főalakjaiból képes valódi hősöket teremteni; olyan alakokat, akik azokban a helyzetekben is képesek helytállni, és megőrizni valamit az emberiesség lényegéből, amelyekben látszólag már semmiféle morál vagy érzelem pislákolására sincs remény. A Thomas Mann által szentnek nevezett orosz irodalom hangja ez.

Pedig Pavlov alakjai igen szegényes intellektussal, egyáltalán érzelmi kultúrával kezdik útjukat. A Kincstári mese központi karaktere, a Karaganda egyik "sötét lágerének őrszázadában" szolgáló Habarov százados "életében mindössze egyetlen könyvet olvasott, az is véletlenül került hozzá, aztán - "nyilván a papírért" - valaki ellopta, de a százados sem a címére, sem a szerzőjére nem emlékszik immár. Egyszer, a könyv hatására, leül, hogy megírjon valamit önmagáról, felírja az első lapra: "Ivan Habarov, az életemről", de aztán "semmi más nem kerekedett ki belőle".

Pavlov már a legelején nem győzi hangsúlyozni, hogy Habarov külsejében és egész lényében egy zsák mintegy véletlenül leszállított krumplira emlékeztet. És éppen a krumplival gyűlik meg a baja. Mivel a központból ellátmány gyanánt folyvást csak rohadt krumplit szállítanak, Habarov elhatározza, hogy elülteti a gumókat, hogy aztán egy fél év múlva saját, jó minőségű krumplival etesse magát és századát. De kudarcot vall, a főnökség nem visel el semmiféle önálló kezdeményezést. Groteszk kalandok végén Habarov megfagy a sztyeppén, és mivel dermedt testét nem tudják koporsókészre kiegyenesíteni, egy öreg káposztáshordóban temetik el, amelyben még erősen ott érződik a savanyúság szaga, olyanynyira, hogy a "felravatalozáskor a katonáknak állandóan tüsszenteniük kellett". De halála után Habarov mégis hőssé magasztosul, ügye diadalmaskodik. Mert megérkezik a századhoz a "rettenetes parancs: MINDENÜTT ÜLTESSENEK KRUMPLIT, ÉS LÁSSÁK EL ÉLELEMMEL MAGUKAT".

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bán Zoltán András, Magyar Narancs, 2014. január 9.