Van otthon egy túszom – mondta a fekete hajú, fekete bajszú, kis termetű ember. 1984-et írtunk, egy újságíró-szövetségi belső beszélgetésen, tehát nem nyilvános körben kérdezgettük. Egy éve jött át Romániából, de már rovata volt a Magyar Nemzetben. Az álneve, Diurnus kétszeresen is rendben volt. Az író, főszerkesztő férfi, akit Bodor Pálként az egész erdélyi magyar közösség ismert, Pesten ötvenhárom évesen újrakezdte az életét. Román és magyar sorstársai, akikkel a Ceauşescu-rendszer gyilkos és egyben testvéri élményei összekötötték, az akkori, szabadszerű Magyarország horizontja alá süllyedtek. Ahogy a bodorpálság is. Ám másért is rejtegette magát. Van Romániában egy túszom, ismételte, a lányom, akit még nem engedtek ki. Nem árthatok neki.

A lány, Johanna majd harminc év múltán megírta a történetét, aminek olvastán az ember a túsz szót gondolkodás nélkül kicserélné áldozatra. Gondolkodás nélkül, és dühödten. Az indulattal mégis várjunk kicsit, előbb nézzük végig, miként bomlik ki a könyvben egy bukaresti magyar család Budapestre menekülésének terve a nyolcvanas évek elején.

A szülők menni akarnak. De együtt sosem engedik ki őket. Ezért kigondolják, hogy először a fiú megy el egy névházasság menedékébe, aztán távozik a lány is, ugyanilyen alapon, és a végén családegyesítés címén sor kerülhet a szülőkre is. Az egész olyan, mint egy pattogó futamokból összefércelt zenemű, nagy, tétel közti szünetekkel. Csók, könny, búcsú. Valaki elmegy. Ezután két év szünet. A román hatóságok minimum ennyi ideig aszalnak egy kivándorlási kérelmet. Aztán megint elvisz valakit a vonat, és újabb két év várakozás jön, míg a következő sorra kerülhet. Akció, szünet, akció, szünet, amíg tart a hazaárulóvá nyilvánított családból. Egy négytagú társaság esetében – a szülőket egy kivándorlási adagnak véve – hat évről beszélünk. Szörnyű végigélni persze, hogy egy egészből hogyan válnak le folyamatosan részek, de legalább lehet számolni, beosztani a múló éveket, és tudni, hogy a teher mindenkin egyenlő súlyú. Senki sem megy a levesbe a többi miatt, és senkinek sincs oka bűntudatra. Csak hát a terv nem vált be.

1983-ban, azután, hogy a nagyfiú már tényleg lelépett, az apa turistaútra Pestre mehet, majd miután a magyar hatóságok segítségével eljátssza, hogy utazásképtelen beteg, hozzáengedik a feleségét is. Johanna egyedül marad a bukaresti lakásban. Még nem is tudja, mennyire és milyen sokáig. A kivándorlási kérvényét már beadta, pesti kamuvőlegény van, várja haza a szüleit. De ők nem jönnek. Johanna csak egy levelet kap tőlük, azzal a választási lehetőséggel, hogy vagy visszahívja őket, és akkor ők négy évet veszítenek, vagy vállalja, hogy tizennyolc évesen, két esztendeig egyedül birkózik meg az élettel. Ő dönt.

Ez jó, gondolja az olvasó. Csapdahelyzetben meg a legjobb. Amikor Johannát kérdezem, hogy mégis hogy a fenébe tudott a tőle nem is túl rejtetten elvárt választásra jutni, azt mondja, huszonnégy hónapig hol ide, hol oda taszították az érzelmei. A düh váltakozott benne a kamaszbüszkeséggel, hogy ő lesz a család hőse. A teljesítő jó gyerek, aki bebizonyítja magáról, hogy ütésálló, minőségi darab. És aztán mindig újra a jeges zuhany (ez egyébként Romániában nem metafora, hanem napi valóság volt az este tíz után kikapcsolt fűtéssel együtt), hogy az ő „döntésének” miféle következményei vannak. Hogy végzős balerinaként nem fogadhatja el az operaház állásajánlatát, hiszen a kivándorolni akarót azonnal kirúgják úgyis. Hogy el kell viselnie a minden gyanú alatt álló alattvaló státusát, mert ha visszavonná is a kivándorlási kérelmet, már a beadásával hazaáruló lett. Tudnia kell, hogy a hatóságok folyamatosan figyelik, és tesztelik a pesti vőlegényhez fűződő állítólagos hű szerelmét. Ez egyébként a kihallgatásokon túl azt jelentette, hogy időnként vonzó férfiakat tereltek az útjába, hátha elbukik. És egy tizennyolc éves lány persze hogy „elbukik”. Hiába akar mindig észnél lenni, hiába figyeli és ellenőrzi magát, hiába osztja be az igazságból, hogy kinek mit mondhat. Hiába, mert az éppen nővé érő lány élni akar, bulizni és pasizni, mert el kell felejtenie, hogy Mihait, egyetlen szerelmét, akire öt évig várt, muszáj volt elgyűlölnie magától, a fiú érdekében is. Ez nem is érés, ez maga a gyors lelki vénülés, pedig a szülei megkértek egy baráti családot, hogy vigyázzanak rá, őrizzék meg gyereknek, csak hát a viszonya gyorsan megromlik ezzel a két emberrel is, elküldi őket. Nem ők, hanem az egyik legjobb barátnője lesz Johanna pótanyja és -apja egyben. Egy volt szekus nő, aki a kapcsolatai révén néha eléri, hogy a hatóságok legyenek kegyelmesebbek vele. Csak hogy még durvább és ironikusabb legyen a történet.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szénási Sándor, 168óra.hu, 2014. május 27.