Fojtogató, súlyos olvasmányt kaptunk. Katartikus, felkavaró és hosszú, akár a háború. Le akarjuk tenni, mert nagyon hamar elegünk lesz a borzalmakból, de nem tesszük le, nem tehetjük le.
A Természetes fény 3 részre tagolt regény, amit szaggatottan átsző egy negyedik, a fő narrátor jelene, aki találkozik a túlélőkkel. A szereplők elbeszélései mindig jelen idejűek, de minden esetben a múltba visszatekintve játszódnak. A felölelt 10 év alakjai a háború előtti, alatti és utáni éveket mesélik el fényképekkel, levelekkel dokumentálva.
Ez a könyv arról szól, amiről mindenki, aki részt vett benne hallgatott, és hallgatni akar. Nem csak a 623 oldala miatt súlyos olvasmány, hanem amiatt is, hogy a lélek és az emlékezés olyan régi, elfeledésre vágyó pókhálós pincezugába engedi be a napfényt – kétséget sem hagyva a felől, hogy ott sok csontváz van -, amiket ezek után nem lehet, nem szabad nem észrevenni.
A Természetes fény az archív fotók regényeként aposztrofálva olyan könyv, amely valóban élt fényképészek munkáit társítja – helyenként (mindig?) hamisan – a kötetben látható képekkel. Ezeken a fényképeken valaha élt emberek szerepelnek, akik azonban „nem azonosak – de hogyan is lehetnének azonosak? – a regény szereplőivel.” olvasható a kötet elején, az előzéklapok egyikén. A textus sokszor a képet narrálja, árnyalja oly módon, hogy a szerzői akarat szerint a szöveg teljes jogú társává válik a kép, reflektálnak egymásra, kiegészítik egymást; egy gyors exponálás egy gyors szövegrésszel közbeszúrva a történetfolyamban, és már haladhatunk is tovább. A fényképek azonban csökkentik az olvasói fantáziaműködést, a szereplők nem képzelhetők el, mert láthatóvá váltak szinte mindannyian. Emellett a képek felvillantják a borzalmakat, de helyenként akadozva, erőltetve jelennek meg a sorok között, megszakítva a történetfolyamot, hirtelen más időben és helyen találjuk magunkat, eleinte olyan szereplők között, akiknek az egymáshoz fűződő történeteit még nem ismerjük, és csak utólag tehetjük össze, mint egy fotómontázst. A világháború vihara felkapja a sorsokat, fényképeket, és mint a forgószél, repíti őket a kelet-ukrajnai síkságától Kanadáig. Sok kép nem is látható, csak a leírása olvasható, illetve jó néhány úgy szerepel, mintha nem lenne megtekinthető a történet szintjén „Mégse kezdünk ebbe most belebonyolódni, meg hát honnan is kapnánk elő hirtelen ezt a két képet” (11.), olvasóként azonban ott látjuk a sorok közt a fotót. A történetben megjelenő szlovák mondatok a sorsokba helyezkedést segítenék elő, azonban inkább elidegenítő hatásúak, mivel ha nem is értjük őket, bízunk a szerzőben, hogy az utána levő magyarázó mondatok valóban a fordítások. A fényképek nézegetését a Csehszlovákiába kitelepült Semetka Mária gyűjteményével kezdjük, és hozzá is térünk vissza a könyv végén. Ez ad keretet a regénynek, mely a korábbi művekből is jól ismert Tótkomlós – itt T. – településre vezet minket vissza, és a fényképekkel elindított emlékezéshullám lendíti útjára a történeteket.
T., mint az egyetlen fix pont áll a szereplők rendelkezésére, innen indul a sorsuk. Az itteni emberek, események állnak most is a középpontban, szereplői magyarországi magyarok, magyar zsidók, magyar szlovákok, katonák és civilek, akik elszenvedői és szenvedtetői az eseményeknek. A regényen végigvonul egy mindentudó, bár néha önmagát is kijavító, többes szám második személyben nyilatkozó fő elbeszélő, akire ahogy ráismernénk, ő azonnal visszavonulót fúj, elbizonytalanít, felülírva a pár mondattal korábbi eseményt. Majd máskor pedig tárgyilagos, pártatlan mesélő, aki ki tudja javítani a szereplők hibáit, és tudja a jövőjüket is: „s mögötte ül az a Korim Gergely nevű fiatalember, akiről még egyikünk sem sejti, hogy (…) rövidesen kulcsszerephez jut, mint községünk eljövendő főprivatizátora, avagy földesura.”(8.). A felcserélés, a kihagyás és elhallgatás, mint irodalmi alakzatok aztán a regény teljes terjedelmében előfordulnak, a szereplők egyes tettei megkérdőjeleződnek. Hiányzik a lineáris történetvezetés, a fragmentumok egymáshoz illesztése során bontakozik ki a 10 év története. A sokszereplős nagyregényben a megnyilatkozók számából adódó polifónia részben nehezíti az olvasást, ez a már-már kakofón állapot jól jelképezi a korszak anarchiáját, a sok, különféle igazságot, egyéni nézőpontot, hitet, félelmet. A folyton változó narráció a felszínen tartja az olvasói figyelmet, nem lehet annyira elmerülni az olvasásban, szakadozottá válik a történet, megtörik a sodrása, nem tudunk otthon lenni a szövegben, éppúgy, ahogy a szereplők sem a saját szűk pátriájukban, vagy a nagyobban, Magyarországon. A kegyetlenségek, üldöztetések, kitelepítések sokszor elborzasztó érzéketlenséggel ábrázoltak, amikben a narrátor sem foglal állást. Ilyen borzasztó dolgokat olvasva felerősödik az az érzésünk, hogy az ember képes a legembertelenebb létezővé válni, akik közül többen alkalmazkodnak egy kegyetlen korszak elvárásaihoz, így remélve a túlélést.
Több mellékszereplő ismerősként tűnik fel Závada Pál korábbi könyveiből, így például Milota György, Osztatni Márton és édesanyja Jadviga. A szereplők legtöbbje valóban élt, mindannyian Tótkomlós egykori polgárai voltak. Az ő életük alakulása részben lett csak kitöltve írói akarattal, de hogy mi a valós, és mi a fiktív, az a regényből nehezen lenne kideríthető. Az elhallgatásokból táplálkozó hiánnyal és az írói önkénnyel átitatott valóságfoszlányokkal együtt mégiscsak a fikció keretein belül maradunk úgy, hogy a könyv tényfeltáró dokumentarista mű látszatát igyekszik kelteni, de ahogy a végén ott a képek forrása, úgy árulkodó, hogy a valós (?) történetekéi nincsenek. A szereplők stilisztikailag sokféle műfajban tudósítanak, habár mindegyik csak töredék: tényfeltáró dokumentumregény, levélregény, memoárirodalom, elbeszélés, háborús nagyregény, szociográfia, leírás, családregény, holokauszt irodalom, ál- és történelmi regény, szerelmes regény, fotónapló. Ez a keveredés, és a világkép széttöredezése miatt a posztmodern regények közé sorolhatjuk a Természetes fényt.
[...]
A teljes cikk itt olvasható »
Forrás: Rácz Gergely, Tiszatáj Online, 2014. június 5.
