Garázsmenet című első versesköteted most jelent meg a Magvető Kiadónál. Hosszú időt vett igénybe az első kötet összeállítása, rengeteg kidobott, átírt verssel, vagy főleg a meglévő versekből dolgoztál?

2010 decemberében még az első Petri-díj miatt, a következő decemberekben pedig először bizakodva, aztán már megszokásból állítottam össze kötettervet. 2013 decemberében ezt a szokást hozzáköthettem Szegő János és a Magvető kéréséhez. Az évek alatt sokat változtak persze a szövegek, a sorrendjük, újonnan született versek helyet követeltek maguknak, ezzel párhuzamosan hullott is ki néhány, indulatibb és talán intimebb is lett a hang. Két dolog nem változott: a cím és az elképzelés arról, hogy ezeknek a verseknek az egymás mellé rendezésével mit akarok és tudok elmondani.

Ki segített a szerkesztésben, mi volt a legnehezebb a munka során?

A szerkesztőm, Szegő János mellett Gucsa Magdolnával, Szálinger Balázzsal, Szilvay Mátéval és Szőcs Petrával néztem végig a kéziratot február-márciusban. „Felmentem” velük a Bazilika tetejére, és – ahogy vártam – mindegyikük más irányból nézte a várost, én meg jártam körbe (körjárat), és elmesélték, hogy onnan, ahol ők állnak, mi látszik benne rondának és szépnek, hogy mi maradjon meg éppen ezért, és mit változtatnának ennek ellenére.
A leginkább az foglalkoztatott, hogy képesek-e a versek könyvként azt elmondani, amit akarok, ami miatt évekig kivártam, vagy suta a szándék, és apró részletek is elterelhetik a figyelmet. Vagy épp ellenkezőleg, túlbiztosítás, önismétlés és görcsösség van. Se rejtvényt nem akartam, se termékleírást. Eleget mondani volt a legnehezebb.

Miért pont Garázsmenet? Mire utal a cím?

Van ennek a motívumnak az az „ügyessége”, hogy össze tudnak benne futni a szálak: a maradék(ság) sokszor előkerül a kötetben, ugyanígy a megkésettség is, számomra például a címadó versnek ez a magja. Ez a megkésettség áll a hátterében a sietségnek, ami szintén sok verset szervez. És ebből következően mintha lehetne célelvűség, valami felé sietni kell vagy valamitől sietni el, kifutni innen, ez majdnem tucatszor a vasárnap(i ebéd). De itt úton lenni nem boldogság, mert a Garázsmenetben megszólaló hang számára az ezzel járó készenlét és főleg az átmenetiség időpazarlás, mert nem valós, elemi tapasztalat. Nosztalgiázni volna már jó, ha lenne min, ezért az öregesség, az alkati koravénség. De minden másnap reggelről visszanézve a garázsmenet sajnos nem a zárlata, hanem a nyitánya az önkételynek, önkritikának, a szüntelen önelemzésnek.
Ez a személyes napi rutin máshogy néz ki a privátközegben, a nemzedéki távlatban vagy egy haza állampolgáraként, ám ezek a (köz)érzetek nem szeparálhatóak el egymástól (ezért nincsenek ciklusok a könyvben), hiszen a csak-egy-személy identitásait, identitásának rétegeit együttesen konstruálják meg.  

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Ayhan Gökhan, BárkaOnline.hu, 2014. június 12.