Lassan hozzászokunk ahhoz a jelenséghez, hogy a fontosabb futballesemények kötelező velejárójaként (pláne amióta ezen történések német nyelvterületen következnek be) egy-egy focis könyv is megjelenik Esterházy Pétertől. Amíg azonban az első kötetben (Utazás a tizenhatos mélyére, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2006.) a nyelv tulajdonképpen labdába sem rúgott, addig a mostani könyvben a szerző nem hagyta a kispadon. Mert egy olyan játékosra, mint a(z) (anya)nyelv az egész mérkőzés során (beleértve a hosszabbítást is) szükség van. A kötet zöld borítója már eleve arra hívja fel a figyelmet, hogy a szöveg elsődleges játéktereként a futballt kell meghatároznunk (tanulságos lehet ebből a szempontból, hogy az előző focis könyv nem kapott ilyen borítót). A színválasztás ezenkívül a Harmonia caelestisssel, valamint a Javított kiadással is kapcsolatba hozható, mert ahogy előbbi kékje a családra, utóbbi vöröse az ügynök-apára, hasonló módon a Semmi művészet zöldje a futballra (s első ránézésre önellentmondásként) és ezen keresztül az anyára utal. A kötet több Esterházy szöveget is fel- illetve beidéz. Jellemzőek azonban a Kis magyar pornográfiára, a Harmonia caelestisre, valamint természetesen A szív segédigéire tett utalások (a szöveg ezenkívül néhány alkalommal jelölten idézi az előző focis könyvet). Kapcsolatba hozható azonban a Termelési regénnyel is, csak itt nem a gazdaság, hanem a futball nyelve áll rendelkezésre a magyar szocialista rendszer működésének a leírására. Elég például itt a szövegben a karrier, vagy a gyár helyzetének felívelésére gondolni (Anyám ekkoriban kezdett ívelni), vagy Az ereklyék ideje véget ér című szövegre, mely a sportújságok nyelvén írja le a pártiroda falán található ?szentképek? helyzetét: ?Lenin tartotta magát a legjobban, és Engels teljesítménye hullámzott leginkább (ahogy a futballszaksajtó írná: pedig egy jó Engelsre nagy szükség volna.)? Mindez azt is jelenti, hogy a futball, akár a történelem lehetséges leírásának lehetőségeként is megjelenik (1952-es berni döntő) és nem pusztán az előbb említett nyelvi paródiák szintjén. A narráció töredezettsége maga is úgy jelenik meg, mint egy bírói sípszó által különböző nagyságú darabokra tagolt mérkőzés.

Az anya pozíciójára jellemző a szövegben, hogy egyes esetekben úgy viszonyul ehhez a játéktérhez, mint egy demiurgosz, aki harisnyája lehúzásával megteremti a világot jelentő gömböt, s melyet ezt követően a magyar futballtörténelem titánjainak adja játékszerül (Anyám, Bozsik és Puskás kedvéért, lehúzza a bugyiját, nem a harisnyáját). Másrészről azonban elképzelhető egy ettől különböző mitológiai kontextus is, ami azonban az anyát inkább bíróként helyezné a játéktérbe (annak is a középpontjába), amit az is megerősít, hogy a szövegben az anya közbeszólásai gyakran a történetmondás közben bekövetkező valamiféle szabálytalansághoz köthetőek (például Puskásnak: Ferenc, úriember nem beszél így!) olyannyira, hogy az ezt követő Puskás megjegyzésben egy kiállítás lehetséges esete forog fenn (?hát ki állította, hogy én egy úriember vagyok?!?, vagy: ?Kisfiam te is öregedő férfi vagy??134.o.) A szöveg egyik legjellegzetesebb vonása, hogy a megidézett szereplőket gyakran beszélőként is megjeleníti a szövegben, mint például Emma nénit az Anyám félelme című részben, de ugyanígy beszélőként lép fel a Mágus is, és segédei, akik azonban szinte erőszakkal próbálják uralni ezt a játékteret (erre utalhat a Mágus Ne szólj közbe! fordulata). A Mágus (és segítői) képében megjelenő erőszak tulajdonképpen a szöveg játékteréhez viszonyított külsődleges elhelyezkedésükre is ráirányítja a figyelmet, amire nem más, mint az anyaegyesülettel kapcsolatos viszonyuk utal.

Teljes cikk: ujnautilus.info