Ritkán fordul elő velem, hogy egy könyv már az első két sorával az olvasójává tesz. Pedig az első mondat mindig kulcsfontosságú egy szövegben. Az indítás mikéntje. Hogy beszippant-e vagy sem. A Jégvágónak ezt alig fél perc alatt sikerült elérnie nálam.

Persze az sem mindegy, melyik könyvnél jutunk el odáig, hogy egyáltalán belelapozzunk. Centauri írásaival felületesen találkoztam már korábban, volt rá esély, hogy az új könyvét elolvassam, de a lehetőség akkor vált megkerülhetetlen szükségszerűséggé, amikor az alábbi regénykezdésre bukkantam: „Ember! Ha kíváncsi vagy, elmondom: reménytelenül pocsék minden, de erősen érzem, hogy hamarosan valami zsírúj történik; olyasmi, amit el sem képzelhetek.” Három-négy hasonló mondat után tudtam, hogy a könyvet el fogom olvasni.

A Jégvágó című regény, első szám egyes személyben elbeszélt történetének narrátora Dan Coolbirth, amerikai fiatalember, aki megszólalásában határozottan emlékeztet Salinger Zabhegyezőjének hősére.

Nem is titkolja származását: a könyv első felében nemcsak szóba kerül a néhány éve elhunyt amerikai kultuszíró írásművészete és élete, hanem bizonyos értelemben az elbeszélő a saját énképét is Salingerhez, illetve az általa megteremtett írói világhoz képest határozza meg.
Nem tud, talán nem is akar elszakadni elődje és mestere árnyékától, ugyanakkor számos ponton vitába száll vele, bírálja, sőt mintha egyenesen küzdelmet folytatna azért, hogy megszabaduljon tőle.

Nehéz örökség, hiszen Centauri épp ezt az utat választja: az amerikai beatirodalom nézőpontját és hangnemét imitálja. Mondhatni fél évszázaddal a korszak után meghonosítja. S míg a regény első felében az elbeszélő monológjából a családtörténete és a világhoz fűződő bonyolult viszonya bontakozik ki, addig a folytatásban a másik ünnepelt ikon, Kerouac vándorútja idéződik meg.  Dan ugyanis, ahogy a regénytípus önsorsrontó hősei, egy váratlan fordulat után száműzi magát a társadalomból és menekülni kényszerül. A Jégvágó innentől kalandregénnyé válik, amelyben a fiú vidéken, halott nagyapja házában talál menedékre, és végül egy titokzatos indiánlány meg egy grizzly társaságában misztikus beavatási rítus részese lesz.

A Jégvágó tehát részben egy beatregényként működő fejlődéstörténet, de sok más amerikai műfajt is megszólaltat, a cselekménybonyolítása pedig látványosan filmszerű, így Dan vesszőfutása néha úgy jelenik meg az olvasó előtt, mintha egy izgalmas krimit vagy thrillert látna a moziban. Miközben a szerző elegánsan használja szinte az egész amerikai kultúra motívumkincsét és hihetetlenül erős a humora. (Rég röhögtem ilyen jóízűeket mai magyar regényen.) Mégsem a történet a legfontosabb, hanem a nyelv, amely nem első alkalommal bukkan fel irodalmunkban, hiszen a hatvanas évek végén egy vajdasági író révén már egyszer megszületett magyarul Kerouac és Salinger szélsőségesen szabadelvű, lázadó hőseinek beszédmódja, Végel László Egy makró emlékiratai című regényében.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Novics János, Port.hu, 2014. március 11.