Enrique Vila-Matas, Spanyolország egyik legnépszerűbb regényírója és a Finnegans Rend alapító tagja bizony nagy fába vágta a fejszéjét... méghozzá a Gutenberg-galaxis aranykorának eltemetésébe!

És nem ám csak a spanyol irodalom felett mond gyászbeszédet, hanem a teljes világirodalom felett! Hosszan vitatkozhatnánk róla, hogy mikor volt a Gutenberg-galaxis aranykora, de Vila-Matas egyszerűen csak eltemeti azt a 2010-es Dublineszk című regényében.

Három hónap, május, június és július eseményeit követi végig a regény. A főszereplő Samuel Riba, egy becsődölt könyvkiadó közel 60 éves tulajdonosa, aki két éve felhagyott az alkoholizmussal és elvonási tünetei vannak. Egy hirtelen jött ötlet és egy korábbi álma miatt kitalálja, hogy Dublinba utazik és előadást tart az Ulyssesről, valamint a könyvnyomtatás végéről. Úgy érzi, titkos erők lökik Dublin felé és azt gondolja, hogy a megvilágosodás várja ott. Összeszedi az író barátait, majd elmennek a június 16-án megrendezett Bloomsdayre, a nap végén pedig a Glasnevini temetőben elbúcsúztatják a Gutenberg-galaxis aranykorát a „ma már a kihalás veszélyétől fenyegetett ősi faj leszármazottai". Sajnos a kétszáz oldalon át előkészített utazás és a temetés okozta katarzis valahogy elmarad és belesüllyed a regény eddigi egyhangú történetvezetésébe.

Egyedül az okoz meglepetést, hogy júliusra Riba Barcelona helyett már Dublinban él Celiával, a feleségével. Újra elkezd inni, emiatt Celia elhagyja és egy valós temetés is bekövetkezik: Malachy Moore temetése, aki Beckett fiatalkori hasonmása és a semmiből került a képbe. Riba semmit nem tud róla, mégis úgy gondolja, hogy ő volt az a fiatal zseni író, akitől nem adhatott ki semmit, amíg volt kiadója. Nem derül ki, hogy miért gondolta ezt, mert nem olvasott tőle egy sort sem. A temetésén megemlíti, hogy Beckett és Joyce néha beleírta saját magát a műveikbe és Riba közben azon gondolkozik, hogy neki lehet, éppen Malachy Moore az életébe beleírt alkotója.

Vila-Matas más problémákat is érint a regény során, mint például az öregséget, a házasélet nehézségeit, az elidegenedést, vagy a könyvkiadás nehézségeit. Ribát nem érdekli semmi a könyvkiadója becsődölése után, amit Vila-Matas borzasztóan erőltetetten, sokszor elcsépelt hasonlatokkal ír le, például mesél a hikikomorikról, vagy David Cronenberg Pók című filmjének személyiségzavarokkal küszködő főszereplőjéről, hogy onnantól fogva tíz oldalanként előhúzza valamelyiket. Máskor az autistákat hozza fel hasonlatként, amiért Riba néha 14 órát ül a számítógépe előtt és azt böngészi az interneten, hogy milyen nélküle a világ. A feleségével a legnagyobb konfliktusa a buddhizmus, amivel Riba nem ért egyet és innentől fogva Celia minden cselekedetét a buddhizmussal magyarázza. Szerinte annyira buddhista, hogy már az ajtócsapkodása és a hangsúlya is olyan, mint a buddhistáké (akármilyen is legyen az). Az 59 évének ellenére keveset tudunk meg magáról Ribáról. A közelmúltjáról alig, a gyerekkoráról meg csak az a kép ugrik be neki időnként, hogy egyedül focizott az udvarban és nem nagyon voltak barátai. Emiatt úgy érzi, mintha az „elveszett gyermekkorának a szelleme" üldözné.

Vila-Matas szinte végig jelen időben, a mindentudó narrátor szemszögéből írja le Riba életét. Ribát saját magából és néhány általa ismert könyvkiadóból gyúrta össze. Riba sokszor enged betekintést az író aggályaiba is, mint például, hogy mennyire haldoklik a mai irodalom (amivel nem biztos, hogy mindenki egyetértene) és a könyvkiadás, miközben a „vámpírregény-ipar" a csúcsra tör. Vila-Matas egyszerre gúnyolódik saját magán és Ribán, ami a sokadik alkalom után a túlzások miatt a regény kellemetlen visszatérő elemévé válik. Az egyik legerőltetettebb kiszólása, amikor Riba gondolataiban saját magát gúnyolja, mint regényírót: „a regényírók messze a legelviselhetetlenebbek, a legkibírhatatlanabbak – sokkal inkább, mint az esszéírók, vagy a költők." Mindenféle indoklás, vagy háttértörténet nélkül. Ez így magában csak egy üres sztereotípiának tűnik, ami nem túl szerencsés ebben a kontextusban. Riba egyébként azt gondolja magáról, hogy tehetséges, mert „képes irodalmi szövegként olvasni a saját életét", amit újra és újra elmond, sőt néha azt gondolja egy-egy konkrét szituációról, ami egy másik kedvelt kiszólása, hogy „ez biztosan jól jönne egy regényírónak."

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Sipos Tamás, CampusOnline.hu, 2014. június 15.