Szilasi Lászlónak nemrégiben jelent meg második regénye, A harmadik híd, amely egy hajléktalan csoport egy napját követi nyomon. A regény kerettörténetét egy harminc éves osztálytalálkozó adja, ahol újra találkozik két régi barát, Nosztávszky Feri, Noszta, és Sugár Dénes, Deni. Noszta kezdi el mesélni az élete és a közel egyéves hajléktalanságának a történetét, amelyből szép lassan fény derül volt osztálytársuk, Foghorn Péter, Robot halálának körülményeire is.

PRAE.HU: Hogyan talált rá erre a különös történetre?

A fantázia az én esetemben is talált tárgyakat tisztogat, piszkol és vegyít: valóság elemeiből építkezik. Volt egy hajléktalan ismerősöm, akinek elszerették a nőjét, majd a nő nemsokára meghalt. Volt egy gimnáziumi pajtásom, aki Kanadából hazaköltözve jobb híján a mi osztályunk találkozójára jött el. Volt egy osztálytársam, aki vissza tudott kapaszkodni a hajléktalanságból. Van egy barátom, aki rendőr, s korábban Németországban dolgozott. Valamint van egy ember Szegeden, aki nap mint nap füles sapkában hegedül a Dugonics téren. Mondták neki, hogy belekerült egy könyvbe. Azt felelte, nem tud olvasni. Ha tudna, akkor sem találhatná meg magát benne. Nem magát találná meg egyikőjük sem. Az irodalom már csak ilyen.

PRAE.HU: Milyen forrásokból merítette tapasztalatát a hajléktalanok mindennapjainak ábrázolásához?

Először elolvastam minden hozzáférhetőt. Aztán elmentem mindenhová, ahová csak beengedtek. Majd pedig megpróbáltam elfelejteni mindazon a tényeket, melyeket e hosszan tartó és testileg, lelkileg, szellemileg egyaránt nagyon kemény munka során jegyzeteimben összegyűjtöttem. Ekkor kezdődhetett el az írás. A könyvben található térkép pedig nem a valóságos Szegedre mutat. El lehet igazodni vele abban is, de a könyvbéli térkép elsősorban a regény világának forgatókönyve. Hamis, ha odatalálsz, ha nem – hogy újra idézzek a régi, kedves versből.

PRAE.HU: A könyv olvasása során végig az volt az érzésem, hogy ez inkább rólunk szól, hétköznapi emberekről. Mintha a hajléktalanokon keresztül fogalmazódna meg a mi viszonyunk a hajléktalanokhoz. Ez a szemszög mennyire ábrázolja a mi világunkat?

Nagyon örülök, hogy így érzi. Egy könyvnek nem mindig az anyaga a témája. Bár az anyag bizonyos mértékig mindig fontos, engem írás közben, témaként elsősorban nem a hajléktalanok érdekeltek, hanem rajtuk keresztül az emberi lény a hajléktalanság körülményei között. Egyébként pedig minden aprólékos irodalmi vizsgálat és látomás arra jó leginkább, hogy nézőpontot képezzen az olvasó számára. Egy olyan kilátót, ahonnan az olvasó ember újszerűen tekinthet rá saját magára, tapasztalatokat gyűjthet magáról. Hiszen az önismeret a legfontosabb dolog a világon, nem igaz?

PRAE.HU: A hajléktalanok számára mi jelenti a túlélést? Hogyan lehet az utcát túlélni, vagy másképp mondva, hogyan maradhat az emberi lélek életben?

Nem muszáj belehalni. A test utcai túlélésének megvannak a maga bevált rutinjai. Elsősorban nem a hajléktalanok szoktak megfagyni. Bele lehet tanulni. Az igazi kérdés valóban inkább az, hogyan maradhat meg épen a lélek – bármi legyen is az. Én azt tapasztaltam, hogy a lelket a napirend tartja meg. Az önfenntartásra ráépülő bonyolult programrend, amely valójában a földi életünk. Számunkra is, nem csupán a hajléktalanoknak. Ez például egy hasonlóság.

PRAE.HU: Az utcán sokkal jobban felértékelődnek az emberi kapcsolatok, mint a "hétköznapi" társadalomban? Mennyire akart az érettségi találkozón megismert szövevényes érzelmi háló, és a Robot vezette nyolcas csapat között kialakult egymásra utaltság között párhuzamot vonni?

Nem akartam párhuzamot vonni a két csoport között, és nem gondolom azt sem, hogy a hajlékosok rideg és önző világához képest a hajléktalanság őszinte körülményei között bezzeg felértékelődnek az emberi kapcsolatok. A két csoport ebben a tekintetben egyszerűen azonos. Egyforma a kapcsolatok szövevényessége, egyforma a fontosságuk. A hajléktalanok: emberek. Könyvem általam is belátható mondandója, meglehet, csupán ennyi. Minden homo: ember. Minden emberi lény részesül a faj esendőségéből és méltóságából. Nincsen kivétel. Nem szabad, hogy legyen. Az volna a közös feladat, hogy ne lehessen.

PRAE.HU: Szeged városa mitikusan jelenik meg a regényben. A könyv belső felén még egy Szeged térkép is helyet kapott, amin be van jelölve Robot csapatának napi útja. Nekem az első gondolatom az volt, hogy ez egy labirintus, egy igazi útvesztő. Vajon az életben is hasonló útvesztőkben járkálunk, mint a szereplők?

Sokan közölünk bizonyára. Az én figuráim útja azonban hangsúlyozottan nem ilyen: ők a lehető leggazdaságosabban kötik össze a ferences reggelit a máltaiakkal, a máltaiakat a ferences vacsorával, majd a ferenceseket a Moszkvai körúttal. Robot teljesítménye éppen az, hogy kiszabadítja az övéit a világ labirintusából. Minden nagy géniusz ezt teszi. A probléma inkább az, hogy nem minden időnek, térnek, közösségnek jut olyan géniusz, aki kivezethetne az útvesztőből. Robot csapatának története éppen ezért azon közösségeknek is a története, amelyeknek nem jutott Robot.

PRAE.HU: Miért ennyire negatív a Tisza jelentése?

Hát, igaz, ami igaz: egyrészt nyilván azért, mert én magam csak a húszas éveim közepén, az egyetemi tornaórákon tanultam meg úszni. Összesen egy életmentő mellúszásra futotta, azóta is félek a víztől. Másrészt viszont nyilván azért, mert Szeged (Trianon mellett) az Árvíznek köszönheti az identitását. A víz elpusztította a történelmi várost, és felépített, felépíttetett velünk egy rekonstrukciósat: a Tisza azt tesz velünk, amit csak akar. Ezt, szerintem, érdemes észben tartani. Miheztartás végett.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Mészáros Csaba, Prae.hu, 2014. június 19.