Kiss Tibor Noé második kötete az idei Könyvhétre jelent meg Aludnod kellene címmel a Magvető Kiadó gondozásában. A szerző már előző kötetével, az Inkognitóval is bizonyította, hogy érdemes figyelni rá: különlegesen őszinte önéletrajzi prózájával betekintést nyújtott a transzneműek világába; új kötetével pedig még messzebb megy: a kilátástalan mélyszegénységről ad pontos látleletet. - Szekeres Dóra interjúja.

Első köteted, az Inkognitó inkább volt tekinthető naplószerű, személyes önvallomásnak, mint regénynek. Ezzel szemben az Aludnod kellene már teljesen önálló, fikciós szöveg. Már az első könyvnél biztos voltál benne, hogy ezen az úton indulsz el, de akkor még a foci és a transzszexualitás volt a két téma, amit említettél, hogy írnál róluk – aztán most itt van ez a könyv, teljesen más témával. Hogy találtál rá? Hogy jött a történet?

Az Inkognitó megjelenése után legalább egy évig nem írtam semmit, aztán született egy novella a kötetbe végül Pék Laciként bekerülő szereplőről. Ez később tovább bővült, először ötszereplős novellafüzérré, amelyet 2012 tavaszán a Jelenkor közölt. Erre figyelt fel Szegő János, a Magvető szerkesztője, de Csordás Gábor ösztönzése is hozzájárult ahhoz, hogy a szövegből regény szülessen.
A könyvben megformált telepet valós színhelyről mintáztam. A helyszínek (a házsor, az intézet, a kastély és a többi) máig megvannak, nagyjából a könyvben leírt állapotukban, a szereplők és a cselekmény azonban majdhogynem teljes egészében kitalált. Gyermekkoromban, a nyolcvanas években sok nyarat töltöttem a nagyszüleimnél, majd a rendszerváltás után, amikor apám is visszaköltözött a telepre, távolabbról követtem nyomon az állami gazdaság lezüllését, az ott élők elsüllyedését. Ez az elkeserítő élmény azóta is csak fokozódott, bármerre jártam, akár az Ormánságban, akár a Pécs környéki bányatelepeken. Úgy éreztem, hogy erről a „lezüllésről", kilátástalanságról írni, beszélni kell. Lényegében ezért írtam a regényt.

Ha az Inkognitó önvallomás, amely regényes formát ölt, akkor az Aludnod kellenét milyen műfajba sorolnád? Novellafüzér? Regényes novellafüzér? Elbeszéléskötet?

Szerintem regény. Vagy thriller. De számomra ez nem fontos. Egyetlen dolgot tartok fontosnak: olyan szöveget létrehozni, amelynek súlya, tétje van. Máskülönben nem látom értelmét az írásnak.

Nagyon realista és egyben nagyon elemelt a történet: hihetetlen pontosan mutatod be a telepet, ezt a világtól elzárt, kilátástalan, lezüllött mikrotársadalmat, amely leképezi az egész országot, vagy legalábbis a vidéki, leszakadó térségek problémáit, világát is. Jól gondolom?

Remélem, leképezi az országnak ezt a szeletét. Apámnak például, aki még a megjelenés előtt elolvasta a könyvet, éppen az volt a baja, hogy ez nem annak a telepnek a története, ahol ő felnőtt, mert „ez a regény bárhol játszódhatna az országban". S bár nem élek ebben a „leszakadó mikrotársadalomban", minduntalan szembetalálkozom vele. Mostanában például Pécsbányán, ahol egy éve tartok futballedzéseket helyi kamaszoknak. Furcsa látni a mindennapi nehézségeiket, küzdelmeiket – aztán visszamenni Pécsre, a szofisztikált értelmiségi-bohém miliőbe. A két világ közötti kontraszt talán még természetes, de az már nem, hogy ezzel a „mélyvilággal" néhány alapítványon és szociális munkáson kívül senki sem foglalkozik. A személyes tapasztalatom az, hogy a „polgári életvilág" felől nézve sokan el sem tudják képzelni, hogy a közvetlen közelükben élők személyes problémái mennyire eltérnek az övéiktől. Mintha fel sem fognánk, fel sem akarnánk fogni, hogy lassan több millió ember él körülöttünk, egészen lehetetlen anyagi helyzetben, szellemi nihilben, az előrelépés halvány reménye nélkül. De már az előrelépés szó is hazugság, a helyzet szépítése. Azoknak, akik olyan helyen nőnek fel, mint a regényben ábrázolt telep, az előrelépés szó talán már nem is szerepel a szótárában. Legfeljebb irreális vágyaik vannak.

A Magvető Radnóti színházas könyvheti bemutatóestjén Szilasi László azt mondta a kötetről, hogy nem nagyon vannak előképei, egyedülálló szöveggel van dolgunk. Azért én nagyon erősen felfedeztem benne a Tar Sándor-i hangot/hagyományt, de nem gondolom, hogy másolnád őt, pusztán a téma, a helyszín és egyáltalán a miliő emlékeztet A mi utcánk alapállására, ahol szintén egy kis, zárt közösségbe pillanthat be az olvasó. Kik hatottak rád?

Tar Sándort nem nehéz felfedezni benne, és nyilván hatott is rám, nagyon fontosnak tartom. A kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy ez a párhuzam kikerülhetetlen lesz az Aludnod kellene kapcsán. A miliő tényleg Tart idézi, de szerettem volna saját nyelvet és pozíciót teremteni, ami Tarénál költőibb, empatikusabb. Szilasi egyébként, emlékeim szerint, azt állította, hogy a szövegnek vannak előképei, és éppen a saját nyelve az, ami mégis egyedivé teszi. Visszatérve a hatásokra: mindig lenyűgözött Raymond Carver minimalizmusa, Thomas Bernhard radikalizmusa és Bodor Ádám realizmusa/szürrealizmusa. A kortársaim közül szívesen olvasom Gazdag Józsefet és Szvoren Edinát – nagyon értenek az elidegenítéshez. És hatott rám az a rengeteg dark ambient és drone album, amelyeket az elmúlt tíz évben és a könyv megírása során is hallgattam.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szekeres Dóra, Litera.hu, 2014. július 7.