„Lobotomy, lobotomy, the best thing you can have
You’ll never be depressed again you’ll never be sad
All your pain is cleansed, now let’s celebrate
I tell you how you’re gonna feel you’re gonna feel great”
(The Tiger Lillies)
Az eddig két novelláskötettel jelentkező Centauri első regénye, a Jégvágó a tavalyi év végi, karácsonyi hullámmal érkezett, s rövid időn belül titkos befutója lett az évértékelő listáknak. Az azóta eltelt időben pedig szép számmal jelentek meg a többnyire pozitív kritikák, sőt újfent élénk vitákat is generált a közösségi oldalakon, amire a szerzővel készített interjúk is ráerősítettek. Szerencsére jelen esetben a szerzői rébusz feloldása helyett már inkább a szövegről szóltak ezek a párbeszédek.
Nagy érdeklődéssel vettem tehát kézbe a könyvet, ám ezúttal jól megtréfált a kiadó által megfogalmazott, kissé félrevezető fülszöveg — bár ez tulajdonképpen dicséretnek is lehet venni —, ugyanis a kiragadott izgalmas részlet és a road movie műfaji megjelölése miatt egy dinamikusabb történetre számítottam Mustanggal, lövöldözéssel, s nagy beszólásokkal. Nos, ebből csak az utóbbi valósult meg maradéktalanul. A Jégvágó főszereplője és elbeszélője a fiatal amerikai srác, Dan Coolbirth, egy igazi 21. századi, problémás családi körülmények között felnövő, magányos kamasz, aki kezdetben a megszokott keresetlen stílusban és őszinteséggel beszél teljesen unalmas és haszontalan San Fransiscó-i életéről, kissé furcsa családtagjairól és ismerőseiről, vagy éppenséggel olvasmányélményeiről (Jack London, J. D. Salinger, Joyce Maynard). A nagymamája és apja halála után, és egy idősebb nővel, Angelicával folytatott érzéki szexuális kapcsolat hatására viszont neki akar vágni a nagyvilágnak. Egy akaratlanul elkövetett gyilkosság miatt azonban menekülni kénytelen, s végül Montanában, az erdő mélyén találja meg önmagát, a szerelmet az indián származású Téa személyében, és persze a nyugalmat meg a békét. A kiábrándult nagyvárosi tengő-lengő, lázadó kamaszának dübörgő története tehát a könyv második felében átalakul egy lassan kibontakozó, eszképista, neorousseau-ista fejlődésregénybe, mintha a Zabhegyezőt kevernék az Út a vadonba szövegével.
Nyilván nem véletlen — már az explicit utalások és idézetek miatt is —, hogy a magyar Zabhegyezőként emlegetik a könyvet, s hogy rendszerint az amerikai (nagy)regényekhez, illetve a beatirodalomhoz hasonlítják. A könyv legnagyobb erőssége kétségtelenül a főszereplő, Dan. A szerző nagyon hitelesen konstruálja meg a fiatal, igazi nemtörődöm kamasz figuráját és annak szabadszájú nyelvezetét. Néha jókat lehet nevetni, néha meg nagyon idegesítő az okoskodó nyavalygása. De hát ettől lesz tényleg életszerű. Dan valóban Holden Caulfield kisöccse, de legalább unokatestvére lehetne, ahogy erre a kapcsolatra előszeretettel rá is játszik („Ez a tag csak kifiguráz engem. […] Igen, azt hiszem, Holden Caulfieldnek semmi köze Salingerhez, csak a hangját lopta el, az én hangomat, és kifiguráz minket. Goblin szerint nincs benne ilyesmi, csakhogy ezt olyanok mondják, akik másként beszélnek, mint mi, vagyis én meg Holden Caulfield — 128). Másfelől rendkívül hitelesnek tűnik a történet helyszínét adó észak-amerikai miliő. Dan visszatekintéseinek, asszociációnak köszönhetően pedig emlékezetes sztorikat olvashatunk a kisemberek világából. Bepillanthatunk a San Fransiscó-i földrengés idején a könyvtár romjai alá, ott vagyunk a végzetes egyetemi előadáson, ahol egy páciense hátba lőtte a lobotómiában elért eredményeiért Nobel-díjat kapott António Egas Monizt, esőben és köntösben vásárolhatunk újságot a nagybácsival, Jeffel, és megelevenednek az írók (Salinger, Jack London) élettörténetei, viharos kapcsolataik részletei. Az említett road movie, ha máshogy nem is, végső soron mégiscsak megvalósul az időben.
A Jégvágó egyik legizgalmasabb része a címmel is szoros összefüggésben lévő lobotómia megjelenése, s ahogyan az a családtörténetbe és a szövegtestbe egyaránt szervesül, Dan nagyapját ugyanis szintén alávetették a műtétnek, aminek következtében el is tévedt a montanai erdőkben. Ez a mozzanat egyúttal a nagy amerikai álom kudarcának metaforájává válik: „Tudod, mi mindenben a legjobbak vagyunk. Mi építjük a legmagasabb házakat, miénk a legtöbb űreszköz, és ha már egyszer van belőle raktáron, le is dobjuk az atomot. Nem csak dumálunk. Pont így voltunk a lobotómiával is.” (26) A regény központi motívuma, az agy meglékelése mindig a tudat és az emlékezet, következésképp az én elvesztésével fenyeget, így az identitását kereső Dan gondolatai is rendszeresen ekörül forognak („mi lenne, ha tényleg elhappolnák az emlékeidet” — 196), tehát azért beszél, hogy ne jusson az agylékeltek sorsára. Az elbeszélés a felejtés ellen dolgozik.Ebből a szempontból fontos lehet összehasonlítani a regény elejét és végét, ugyanis két markáns, az embert megcélzó aposztrophé keretezi, ami az olvasó megszólításán túl más jelentésekkel is rendelkezhet: „Ember! Ha kíváncsi vagy, elmondom: reménytelenül pocsék minden, de erősen érzem, hogy hamarosan valami zsírúj történik; olyasmi, amit el sem képzelhetek. Nem titok, mióta az eszemet tudom, áll a levegő körülöttem, mégis lefogadom, hogy záros határidőn belül tótágast áll velem a világ. Ne kérdezd, hogy az jó lesz vagy rossz, gőzöm sincs. Egy biztos: per pillanat ultraszar a helyzet.” (5) És: „tudod, milyen a Flathead-tó per pillanat?, nem is hinnéd, akár a meglékelt koponya, mint a tata szarvasfeje, és tudod, mi a halál, amikor nincs hová hátrálni, már nem tudsz kijönni belőle, kerek lesz a sors […] még szerencse, hogy már mindent elmeséltem, mert ha minderről hallgatok, most rohadtul nem értenék semmit, és jól megnézhetném magam, amikor a világ alapjához érek… Tudod mit? Még ha nincs is kinek, mondj el mindent te is, legalább egyszer, addig, amíg megteheted, ember.” (414)
[...]A teljes cikk itt olvasható »
Forrás: Gaborják Ádám, Műút.hu, 2014. július 6.
Megjelent a Műút 2014 045-ös számában
