Az ilyen jellegű történetekre régebben egy eldugott szekreter alsó fiókjában talált rá az író, rendszerint egy régi kúriában vagy valamelyik fogadó padlásán, ahol az útközben elhunytak hagyatékait raktározták. Felelősséget nem vállalt a véletlenül kezébe kerülő írás igazságtartalmáért, hiánytalanul közvetítette a közönségnek, minden különösebb megjegyzés nélkül. Mivel az olvasó rég ismerte az efféle írói trükköket, egyszerűen tudomásul vette a tényt, hogy az író teljességgel belebújik egy másik személyiségbe, és feloldódik benne, s ezt a közvetettséget is természetesen a szerző nyakába akasztotta.
Itt azonban a fikció helyett a regény végén az író tudomásunkra hozza, hogy mindaz, amit egyes szám első személyben elmesélt, az nem az ő képzeletének a szülötte, hanem egy valódi élettörténet, amely az egyik kollégájának, a Norvégiában az idősek ápolásával foglalkozó afrikai Aimé Billionnak az élettörténete. Ha eddig egy fictionszerű történet átváltozhat non-fictionné, most jön a valóságos csavar, hiszen azok az élettények, a könyv első részében felvázolt afrikai valóság semmiképpen nem felel meg az ez irányú, tényfeltáró, dokumentarista elvárásainknak, lesz belőle egy non-fiction fiction. Adva van tehát egy elbeszélő (Aimé Billion), akinek az élettörténetét kisajátítja, finoman magáévá teszi egy, szintén Norvégiában, beteggondozóként dolgozó Kun Árpád nevezetű magyar író, aki azonban nem szerepel a történetben, láthatatlanná válva csak hősének-barátjának a sorsát taglalja. A magyar író hiánya azonban csak látszólagos, és komolyan feltehetjük a kérdést, hogy ki is hiányzik a könyvből. S a válaszunk is meglepő: Aimé Billion.
A regény voltaképpen egy mesterien felépített trilógia, nem a szó hagyományos, irodalmi értelmében, inkább a regény belső szerkezetét illetően, ahogyan a három rész egészen más élethelyzetet, más környezetet és életérzést közvetít. Ezek a regényfelületek azonban egymásra kopírozhatók, és ebben a hármas, egymásra rakódó elbeszélői síkban nyilvánul meg a főhős tulajdonképpeni hiánya. Az első rész a nyugat-afrikai Benin fővárosában játszódik. „Meghaltak sorban nagyapám, anyám, az apám” – ez a regény első mondata. Aimé Billion harmincnyolc éves ekkor, és visszatekint az életére. Afrika poros, piszkos, polgárháborúk sújtotta miliője nehezedik az olvasóra. Élete a reménytelenségé és az idegenségé. A főhős másodíziglen örökölt árvasága, hiszen már az apja is, egy francia orvos – egy Távol-Keleten szolgáló katona és egy vietnami nő házasságából született félvér –, akit emiatt a francia családja kitaszított, idegenné lett a hazájában. Aimé bennszülött anyját is elhagyja a férfi, azzal az ígérettel, hogy majd nemsokára utánamehetnek Bordeaux-ba. Eddigi élete a várakozás ideje volt. Francia nyelvű iskolába járt, szülőföldjét nem tekinti igazán hazájának, a kórház, ahol húsz éven keresztül dolgozik, csak átmeneti állás a számára, hiszen apja évekig hitegeti, hogy anyagi támogatásával majd Franciaországban orvosi egyetemre járhat.
Mintha hibernálva lenne testi és lelki szükségleteit tekintve is. Nem akar már semmit, sem ambíciója, sem kézzelfogható, körülírható valósága nincs. Az van és az történik benne, amit lát, ami körülveszi. Passzivitása még csak szorongássá sem sűrűsödik, annyira nem gazdája az életének. Hiánya puszta tükör a számára, amelyben az ősei, rokonai, főként nagyapja figurái szorgoskodnak egy idegen kultúra beavatottjaiként. Nemcsak megértjük, hanem bensőleg azonosulunk is azzal a szemlélettel, hogy a babonák, misztériumok és a vudu nélkül felfoghatatlan egy afrikai ember. Miközben egyfolytában a Közöny hősére gondolunk, eszünkbe juthat a García Márquez-féle mágikus realizmus is. Ilyen természetességgel, könnyedséggel, a csodát eszköztelenül az elbeszélés sorai közé illesztő írói látásmód már önmagában is bravúros. Az általa soha nem látott apa figurája megjelenik már a harmadik oldalon, amint a fiát fényképezi, majd az úttest porába süllyedve arrébb gyalogol. A hitelesség és az érzékletesség olyan elemi élményt nyújt az olvasó számára, hogy többször is felvetődik a kérdés: magyar író könyvét olvassuk-e? Mintha nem Aimé Billion lenne az igazi főhős, ő csak egy médium, aki képes az író számára láthatatlan és ismeretlen valóságot közvetíteni. Mert csupán a valóság eleven körötte, és a babonákkal, misztikummal teli múlt. A nagyapa félig értett világa, aki nem képes a felesége halálába belenyugodni, francia hivatalnokból visszacsúszik vudu varázslóvá, hogy a halottat magának, akár krokodil alakjában is, visszaszerezze. Aimé már nem ismeri, nem is vágyja ezt a családi boldogságot, egyszerűen megreked egy félig animális, érzelmektől mentes létben. Emberi kapcsolatairól szinte semmit nem tudunk meg.
A második rész Norvégiában játszódik, ahová Aimé az apja halála után jut, végre elhagyja Afrikát, de örökség helyett csak azzal kell szembesülnie, hogy apja egész életében az ő és az afrikai családja emlékének élt. Szinte azonos érzelmi burokban töltötték az elmúlt közel negyven évet az apa és fia, egymástól több ezer kilométerre. Jelenléte itt mégsem marad jelentés nélküli. Az egyik hivatalba betérve szembetalálkozik tökéletes hasonmásával, aki orvosi táskával a kezében sétál el mellette. Már a vízum kiadásakor is adódtak problémái, miszerint ő nem benini, hanem régóta francia állampolgár. Ez a szembesülés megerősíti gyanúját, hogy érvényes életét valójában az Afrikától távoli országban élte eddig. Franciaországban nincs több dolga, elindul Norvégiába, mert Beninben évekig dolgozott önkéntesként a norvég misszión. A dániai kikötőben egy mentálisan és testileg sérült norvég turistacsoportba botlik, épp a nyaralásból tartanak hazafelé. Az első, velük való érintkezés olyan érzetet kelt benne, mintha élő halottak lennének. Különös és felfokozott érdeklődése azt a gyanút erősíti az olvasóban, hogy valamiképpen magára ismer a szerencsétlen emberek beszűkült szociális viselkedésében. Első próbálkozása, álláskeresése sikerrel jár, idegenvezető lesz egy dongatemplomban. Maga a gondnok, Unni családja azonban ugyancsak súlyosan sérült, mentálisan beteg emberek. A férj kommunikációra képtelen, gyermekük értelmileg sérült. A szezon végén újra munkát keres, így kerül a kakashalmi kisváros öregek ápolására szakosodott hatalmas egészségügyi központjába segédápolónak. Mondhatjuk, pontosan a megfelelő helyre kerül, ahol az ő pszichés állapota nemcsak előny, hanem önmegismerésének iskolája is lesz. Mert amíg a magatehetetlen idős emberek problémáját mélyebben át tudja érezni, felül is kerekedik eddigi önmagán, hiszen képzettsége szerint erre a legrátermettebb, hogy a nála elesettebb embereken segítsen. Pontosan érti ezeknek az embereknek a pszichikumát, akik sokszor szellemileg nem is annyira épültek még le, csupán a testi szenvedés, az öregkori szindrómák képtelenné teszik őket arra, hogy az egészséges világgal fenntartsák a párbeszédet. Mindez a képesség azonban korántsem teszi lehetővé, hogy a klinikán kívüli norvég társadalomban, az egészségesek között is megfelelő elismerést, netán valamilyen emberi kapcsolatot alakítson ki. Munkája a legkülönfélébb rigolyákkal megvert nyolcvan és kilencven fölötti gondozottak testi szükségleteinek ellátása, mosdatása, etetése, s hogy próbáljon velük kommunikálni, ellenőrizze az egészségi állapotukat. Mindezen egyforma hétköznapok ábrázolásában annyi rejtélyt, izgalmat, személyességet, drámát képes Aimé Billion „elmesélni”, Kun Árpád pedig ábrázolni, hogy az olvasó tökéletesen megfelelőnek érzékeli a regény epikus folyását, sőt, el van bűvölve e lassan a halál felé botorkáló matuzsálemek emberi jellemétől, néha még a mélységből megelevenedő humorától, az egyébként is szűkösre mért lehetőségeik eposzi gazdagságától is. Aimé most is roppant visszafogott, minden igyekezetével azon van, hogy munkáját a legtökéletesebben ellássa, amolyan személytelen orosz muzsik, aki Tolsztoj elbeszélésében képes volt emberségével enyhíteni Iván Iljics testi szenvedésein. Mindazok a személyek, akikkel még kapcsolata lehetne, a házigazdák, akik az egyik betege házát kiadják neki, egész nap csak nyolc képernyőn keresztül a juhakolban felállított kamerák eseményeit követik, mert számukra a legfontosabb a hagyományos életmód fenntartása, a birkák tenyésztése. Aimé nem nyílik meg, magánéletéről annyit árul el, hogy hazatérvén, rendszerint távcsövével nézi a fjord túloldalán a befagyott vízesésben megrekedt, a nyár folyamán eltűnt bárányok lassan lecsorgó tetemeit. Azaz egyszer mégiscsak kitárulkozik, nem is ő maga a rejtett személyiségében, hanem a teste, az első, számára ismeretlen hóesésben fetrengve nemi szerve feltámad halottaiból, és a csak rejtetten az ápoltakhoz fűződő érzelmi gazdagságának jutalmául, kielégül.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Sántha József, Holmi.org, 2014. május 20.

Megjelent a Holmi 2014. januári számában.