A könyv legtöbb verse az énnek a kiszolgáltatottságáról, megalkuvásáról, tébolyult önelemzéséről vagy épp a rendíthetetlenségéről akarna mondani valamit a különböző közösségi keretek között (saját személyiség, család, generáció, haza, Ká-Európa). - Fehér Renátót Garázsmenet című, a Magvetőnél Könyvhétre megjelent verseskötetéről Nagy Gabriella kérdezte.
   
20 éves korod óta, négy éve „készül” benned ez a kötet. Azóta – mint nyilatkozod – sok verset átírtál, sok kikerült, újak születtek. Mi döntötte el, hogy hol kell letenni a tollat, mikor van kész? Hogy érzed, megtaláltad a pillanatot?

A kötet 15 éves korom óta készült bennem. Évekig az volt az újévi fogadalmam a barátaimnak, hogy lesz könyv. Aztán 2007 (csak) szilveszterén elmaradt a fogadalom, mert elkezdtem az egészet komolyan venni (akkorra már megvolt a Melba kocka, a kötet legöregebb verse). Az egész kamaszkorom tele volt ilyen nagy álmokkal, célokkal, hogy olimpikon úszó leszek, meg Oscar-díjas színész, vagy kvízmester főműsoridőben, aztán ezeket szépen elengedtem. Ahogy azóta is pár nagy dolgot, például az Eötvös Kolit, meg persze a Petri-díjat. És akkor tavaly ősszel írt a Szegő, és rájöttem, hogy tényleg lesz könyv, megérte faragni, kivárni, mert most van igazán az ideje. Kértem két hónapot, és decemberben véglegesítettem a hosszú évek óta készülődő, bővülő-szűkülő, sűrűsödő kötettervet. Ezzel kezdtünk aztán a következő hetekben Jánossal és másokkal dolgozni.

Mintha valamiféle fejlődésutat, nevelődési vagy épp ellennevelődési görbét rajzolna ki a versek egymásutánja, miközben lezajlik itt egy mélyanalízis, amely a szülők és más örökhagyók generációjának és a te nemzedékednek kapcsolódását kívánná feltárni. Meddig jutottál ebben az analízisben, és segít-e valamit ez a feltáró munka a saját identitás vagy út megtalálásában?

Nagyon régen azt gondoltam, hogy valóban képes lesz összeállni egy nevelődési történet, de ahogy a versek születtek egymásután, inkább mintha szinkrón tágult volna a világuk és nem kronologikusan. Ezt észleltem, elfogadtam és elősegítettem, mert az anyag és vele én (vagy én és velem az anyag) másfelé akartunk menni. Éppen ezért én képtelen vagyok fejlődésútként, nevelődési görbeként olvasni a Garázsmenetet, ha viszont valakinek mégis sikerül, az egy régi, szintén elengedett tervemet beteljesíti a maga számára. Kemény Lili azt mondta, hogy a Garázsmenet egy szomorú kelet-európai családregény – ha szilánkosan, töredékesen is, de szeretem hinni, hogy az.

Az intimitáshoz - a kötet egésze tanúsága szerint - mintha némi távolságtartással viszonyulnál. Mintha sokkal fontosabb mondandóid lennének a világról, mint te magad.

Épp ellenkezőleg, nekem a Garázsmenet két legpontosabb címkéje az intimitás és az indulat. Egyébként is azok a költészetek állnak hozzám alkatilag is közelebb, amelyekben kiviláglanak a személyes tétek, a személyes mondandó, amelyek kockázatot vállalnak ebben a tekintetben is, és vásárra viszik a bőrüket, viszont mégis kontrolláltak, ezáltal nem lesznek tapintatlanok az olvasóval. A könyv legtöbb verse az énnek a kiszolgáltatottságáról, megalkuvásáról, tébolyult önelemzéséről vagy épp a rendíthetetlenségéről akarna mondani valamit a különböző közösségi keretek között (saját személyiség, család, generáció, haza, Ká-Európa). A fiatal magyar költészet intim-steril skálájára rakosgatva a saját verseimet, számomra viszonylag egyértelmű, hogy hova is tartozom. Ez persze néha vád, néha dicséret, néha csak alibiző mantra.

„Így tanulom és tanítom meg / (mint átképzett tanár / egy leckével a diákok előtt) / hogyan kell felnőtté, szülővé, apró öreggé válni”, írod az emlékezésről. A szülők a rendszerváltás nemzedéke, óhatatlan tehát, hogy ez a tanulás több szinten is értelmeződjön, privát, nemzedéki és társadalmi szinten is. A versben beszélő egyes szám első személyben mondja, de valójában a szüleid generációjára igaz. Sokszor veszem észre a verseidben ezt a feltehetően tudatos egybeírást. Mintha sorsszerűen átöröklődő mintákkal küzdenél. Mit gondolsz erről?

A Garázsmenetnek az egyik alapvető kísérlete ez a tudatos egybeírás akarna lenni. Hogy léteznek-e a sorsszerűen átöröklődő minták. Hogy ezeket elfogadni mulyaság-e, esetleg kollaboráció, vagy épp ellenkezőleg, megtagadni, leszámolni velük maga az árulás. Hogy beleszületni egy közegbe (családba), adott földrajzi, szociológiai, intellektuális-nyelvi és különösen érzelmi viszonyok közé, az mennyiben nagy teher. Hogy az öntőforma, amihez a személyiségemet gyerekkoromban igazítják, az tetszik-e nekem, élhető életmodellnek tartom-e később. Mert igazából semmit nem jelent az a két rettenetesen üres szó, hogy jólnevelt meg neveletlen. Nálunk a nevelés nem szigor volt, sem szakkönyves kísérlet, sokkal inkább ösztönszerű, valahol mégis meggyőződéses ajánlat. Arra csak most gondolok, hogy az elkülönbözés aztán legelőször nyelvi problémaként, nyelvi tapasztalatként, így pedig költői anyagként jelentkezett: hogy anyám száján a ’magabiztos’ szitokszóként működött, a ’nagyképű’ kicsit durvább szinonimájaként, ő a nyerseségemet, a hevességemet, az esetenként gőgös fölényességemet értette alatta, ami mögött kevés volt a produkcióm, én viszont a határozottság, életrevalóság, az önállóság akarását, nyilván ezeknek voltam a híján. Ezt az elkülönbözést, a nélkülözhetetlenségének a megrendülését hálátlanságnak tartotta, amit nem érdemelt ki (tehát nem arról van szó, hogy a negyedik parancsolatot kérte volna rajtam számon, vagy azt szegtem volna meg). Így lett a ’hála’ szó rendkívül pejoratív az én számomra (lásd: A hála jogán című verset a kötetben), a szeretetkapcsolat üzletiesítését társítottam hozzá.
De a feltárás nem akar itt megállni, úgy nem érte volna meg ennyit várni a Garázsmenettel. A múlt, a családom múltja és a teljesen jelentéktelen történelmi szerepe, ennek a végiggondolása segít abban, hogy tudjam honnan és miről beszélek, a saját pozícióm és a saját hangom viszonylagos biztonságos bemérése teszi lehetővé, hogy aztán mások helyzetére is ránézhessek. A III. Köztársaság bukása, döcögése és tündöklése, a rendszerváltás korszaka (a magánmitológiává gyúrt szöuli aranyéremmel, az Újratemetéssel és a Kacsamesékkel), a kádári alku és nem-alku (utóbbi esetében mindig Soltra, Petrire, Kőszegre, a Beszélőre gondolok, ez az a téma, a szamizdat, amivel az egyetemen és remélem a jövőben is foglalkozni fogok), valamint 1944 – ezek a fontosabb idővonatkozásai, jelen- és múltdimenziói ennek a könyvnek.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Nagy Gabriella, Litera.hu, 2014. július 14.