Sók nem Sopron, csak hasonlít rá, mondja Rakovszky Zsuzsa

Könnyű elveszni a regényeiben és felbukkanni a verseiben, mert valahogy minden míves és maradandó, ami kikerül a tolla alól. Rakovszky Zsuzsa ráadásul egyszerre rejtélyes és kitárulkozó és mentes mindenféle harsányságtól. Új nagyregénye kapcsán a boldog békeidőkről, az egymásban tükröződő szilánkokról és a műfordítás szeretetéről beszélgettünk.

Negyedik nagyregénye a most megjelent Szilánkok. Mennyire számít ilyenkor a regényírói rutin, vagy folyton újra kell kezdeni?

Azt hiszem, az utóbbi. Mindegyik regény egy kicsit más, mindegyikben egy kissé másfajta hanghordozást kell „kikeverni” a narrátor számára, a Szilánkokban ráadásul többet is. Ennek a regénynek talán valamivel bonyolultabb a szerkezete, mint az előző könyveimnek, több a szereplő és a cselekményszál, valóban „szilánkokból” áll össze. Sok gondom volt például az időrenddel: nagyon kellett ügyelnem, nehogy, mondjuk, valamelyik szereplő már 1910-ben tudja, hogy mi fog történni a másikkal, mondjuk, 1912-ben.

Legutóbb a XIX. századi romantikus lélek sorsát elevenítette fel a VS-ben, most viszont a XX. század cseppet sem romantikus elejét, a békeidők zűrzavarát és az első világháború időszakát választotta. Milyen írói kihívást talált ebben a korszakban?
 
Azért a VS-ben is csak a főszereplő, illetve első személyű elbeszélő volt romantikus, akinek „füle van a hallásra”, észrevehette, hogy a háttérben a szerző jóindulatúan mulat a hősén vagy a fejét csóválja. Ez a korszak viszont azért érdekelt, mert a korabeli újságokat és dokumentumokat olvasva, mint sokan mások, én is nosztalgiafélét kezdtem érezni a „boldog békeidők” szelleme, légköre és gondolkodásmódja iránt, és érdekelt, hogy miként távolodhattak el az egyes emberek már a történelmi kataklizmák előtt is ettől a szellemtől.

Mi volt a regény kiindulópontja?

Több is volt. A legfontosabb talán a személyes: mivel életem során többféle környezetben éltem, kisvárosban és nagyvárosban, tradicionálisabb és kötetlenebb légkörben, mindig is foglalkoztatott, mi a jobb: ha a környezete normái és hagyományai szerint él valaki, vagy ha, mondhatni, „kigondolkodja maga alól” ezt a biztos talajt.Más kérdés, hogy mára már a talaj is javarészt eltűnt. Ebben a korban viszont különösen „élesben” élhettékmeg ezt a választási helyzetet az emberek és különösen a nők.
hirdetés

A képzeletbeli városban csakhamar Sopronra ismerünk. De az elbeszélést számos fiktív levél, újságcikk és naplórészlet is „hitelesíti”.

Nem, Sók, az a bizonyos, képzeletbeli város nem Sopron, csak hasonlít rá. De a hasonlóságok mellett jelentős eltérések is vannak, és tekintve, hogy a történet a nem túlságosan távoli múltban játszódik, jeleznem kellett, hogy fikcióról van szó: hiszen Sopronban például nem volt jogi kar, nem volt ilyen nevű alispán stb. Egyébként azt hiszem, minden regény valamiféle „párhuzamos univerzum”: minden majdnem ugyanúgy van, mint a miénkben, de azért mégis egy kicsit másképp. Egyébként a levelekre, naplókra és újságcikkekre azért volt szükségem, hogy ugyanaz a személy vagy történés más és más gondolkodásmód „szilánkjában” tükröződjék. Visszatérő motívum például, hogy a város „progresszív” és „konzervatív” napilapja mennyire másként számol be egy-egy eseményről.

Nem hinném, hogy egy költő és egy prózaíró küzdene bennem az elsőbbségért, miközben a fordító a sarokban ül, és figyeli őket. Én ugyanaz az ember vagyok, akármit is írok, és hogy prózában-e vagy versben, az az anyag természetéből következik. Viszont mindkét – mindhárom? – minőségemben fontos nekem az érzékletesség, a látvány, és azt sokszor valóban metaforák vagy hasonlatok segítségével lehet a legjobban felidézni. Különben is van lírai próza meg epikus költészet meg mindenféle változat, úgyhogy nem lehet és nem is feltétlenül szükséges tudományos pontossággal megállapítani, hogy a szóban forgó szerző az irodalmi lények melyik alfajába tartozik.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Papp Sándor Zsigmond, Nol.hu, 2014. július 21.

Az írás a Népszabadság 2014. 07. 21. számában jelent meg.