Az irodalmi alkotások megszületésének és piacra kerülésének azok a legizgalmasabb pillanatai, amikor a kritikusnak újra kell hegyezni az értelmezési támpontokat jelentő, addig jól működő fogalmai által alaposan elkoptatott ceruzáját. Így van ez A harmadik híd esetében is, legyen az akár egy gyilkosság, akár egy szerelem, akár a hajléktalanság, akár egy nemzedék vagy éppen Szeged regénye.

El lehet azon töprengeni, vajon hiba volt-e Szilasi László részéről első regényében, a Szentek hárfájában a cselekményt a reális Békéscsabáról áthelyezni a fiktív Árpádharagosra, és meglehet, az író saját bevallása szerint utólag nem teljesen ért egyet ezzel a választással, a regény tere mégiscsak imaginárius tér. Így aztán, ha nem akarunk egyszersmind útikönyvet is az olvasó kezébe adni, voltaképp mindegy, hogy a közhasználatban forgó tulajdonnevet használjuk-e vagy sem. A harmadik híd a korábbival ellenkező megoldást mutatja fel: a név marad, de ez a város, ez a Szeged nem az, amit ismerek, hiába látom magam előtt a szereplők minden egyes lépését. Ez egy másik történet.

Az alcím szerint, amit a kezünkben tartunk, nem más, mint „Magánérdekű feljegyzések Foghorn Péter halálának ügyében”. A jelen idejű kerettörténet narrátora ugyanis Sugár Dénes, avagy a Németországban eltöltött idő óta Damon Strahl nyomozó, akinek az elbeszélésébe ágyazódik Nosztávszky Ferenc beszámolója arról, hogyan is halt meg szerinte az osztálytalálkozóról hiányzó Foghorn Péter. Bár adva van egy haláleset és egy nyomozó, a regény távol áll a krimi műfajától, nem részesülünk a nyomozás izgalmában, sőt amennyire hinni lehet az elsődleges elbeszélőnek, az állítólagos halott nagyon is él, és köszöni szépen, jól van – végre. Miután az utóbbi éveket Szeged utcáin töltötte hajléktalanként, akárcsak (igaz, rövidebb ideig) a Kanadából visszatért Noszta. A hajléktalanok mindennapjainak részletezése egy szociografikus alapszövetet képez, amelynek hátterében megismerjük a szereplőket és a szüzsét, amely szerint Foghorn vagy utcai nevén a Robot, a vezérfigura együtt van a húszéves Annával, akit aztán megszeret egy szociális fóbiáktól szenvedő gazdag és elviselhetetlen képviselő is, vagyis Barták Gábor (a „Sertés”). Majd féltékenységből Barták megfojtja Annát, a Robot megöli a Sertést, végül hatalmát Nosztára átruházva leugrik a névtelen harmadik hídról és meghal – vagy mégsem.

Hihetetlenül pontos képet kapunk arról, ami tulajdonképpen az orrunk előtt történik az életben, csak rendszerint úgy teszünk, mintha észre sem vennénk: hogyan zsugorodik az önhibáján kívül utcára került ember testi funkciók összességévé és rabjává, s mi az a megmagyarázhatatlan ösztön, amely a leglehetetlenebb körülmények között is arra indít, hogy ne mondj le az életről. Hogy a legnagyobb szennyben is megmarad valami az emberi lényegből, amely a biológiai szükségleteken túlra mutat: igény a rendre, az otthonosság bármiféle megnyilvánulására, a közösségre, a megbecsülésre, valamire, amiben hinni, amit várni, remélni lehet.

Szilasi könyve azért nagyon izgalmas, mert bár többé-kevésbé ismert helyen játszódik, a tágan értett jelenben, így a kortárs környező világra reflektál egy nagyon friss és a Szentek hárfájához képest rendkívül felhasználóbarát nyelven, ugyanakkor újszerű perspektívából, az utca túloldaláról tart tükröt felénk, ahova általában oda se merünk nézni. A teljes társadalmi cselekvőképtelenség felől kérdez rá a legstabilabbnak hitt értékeinkre. A hajléktalanok szubkultúrájának helyhez kötöttség nélküli közege heterotópiaként jelenik meg, amely így elrettentő példáját nyújtja a társadalmi rendből való kivonulásnak, ezáltal megvetettségében, tabuként is a rend része. Más heterotópiákkal szemben, mint amilyen a börtön vagy a bordély, a társadalmon kívüliség tere nem kijelölt és elszeparált terület, hanem – bár a közterületekre helyeződik, mégis – a látványos műemlékek ellenében mintegy láthatatlanul, párhuzamos világként működik.

A riportszerű elbeszélésben Noszta nem a panasz hangján szólal meg, tényszerűen és humorral átitatva mutatja be a hajléktalanok életvitelét, amelynek feltárásában mégis többféle nézőpont érvényesül a regény során.  Megtudjuk, hogyan lehet esélyük az embereknek a lecsúszásra és a visszakapaszkodásra, a nincsteleneknek a túlélésre, ha mint életformát el tudják fogadni a helyzetüket. A börtönből az utcára került, majd a hajléktalantelepeken gyújtogató férfi viselkedésében viszont az elfogadással ellentétes attitűd mutatkozik meg, vagyis a lázadás az ellen, hogy ilyen szituáció egyáltalán létrejöhet. Látjuk azokat, akik segítik őket, de látjuk a tényleges segítségnyújtás lehetetlenségét is, és a másik oldalról: a hála kényszere mögött a keserűséget. Az elsődleges narrátortól, Denitől még azt is megtudjuk, hogy valójában nagyon sok mindent nem látunk, mert ebben az alternatív társadalomban még mindig a köztereken mászkáló, szigorúan messziről elkerülendő figurák vannak a legjobb helyzetben.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szihalmi Csilla, Kulter.hu, 2014. augusztus 2.