Daniel Pennac fiktív naplóregényének hőse megírta a testét. Úgy állított elő változásaiban egy emberi testet, kezdve a megteremtésétől annak agóniájáig, hogy a könyv egyetlen képet vagy pontos leírást sem tartalmaz, amiből az olvasó előtt megképződhetne egy összetéveszthetetlen emberi arc.

Annál inkább sejlik fel előtte saját teste: olyan betegségek, testi változások és mindennapi folyamatok részletes leírásai olvashatók, amelyekkel mindennap megküzd ő is, és bár messzemenő túlzás lenne ma azt mondani, hogy mindezekről se a hétköznapokban, se az irodalomban nem beszélünk, az kétségtelen, hogy az elbeszélő kifinomultsága és ennek a szövegben történő lecsapódása egy szerethető, élvezhető irodalmi alkotást eredményez, amelyet elolvasva sokkal inkább figyelni fog az olvasó teste rezdüléseire, a benne zajló folyamatokra. Mindazonáltal a többször is leírt kijelentés, hogy ez a napló csak és kizárólag a testről szól, nem vehető teljesen komolyan, mert bár az elbeszélő elhatárolja magát az általa intimnaplónak nevezett jelenségtől, amely az azt író személy érzéseit, aktuális lélekállapotát állítja középpontba, saját testének naplója mégsem mentes ezektől a nem kívánt mozzanatoktól. A test uralásának, a lélektől való elválasztásának képtelensége pedig éppen a célként maga elé állított objektivitás lehetetlenségének köszönhetően válik nyilvánvalóvá a regény legkülönbözőbb szintjein.

Kétségkívül egy rendkívül jól szerkesztett szövegről beszélünk, amelynek éppen a megkonstruáltsága az, amely dialógusba lép a szövegben explicite megfogalmazódó törekvéssel. Arról van szó ugyanis, hogy egy ember 12-től 87 éves koráig lejegyzett füzeteit tarthatja kezében az olvasó, és éppen az, ahogyan ez a szöveg létrejön, lesz a bizonyítéka egyfelől a testről való objektív írás lehetetlenségének, másfelől annak, hogy ez, ha nem is úgy, ahogy az elbeszélő gondolja, de mégis létrejöhet. Ehhez pedig a napló műfaja tökéletes alapot biztosít; a műfaj jellegzetességei nagyon szépen megmutatkoznak. A visszaolvasás, a régebben írottakra való reflexió folyamatosan jelenlévő elemek, amellett persze, hogy a napló formáját megőrizve minden egyes résznél szerepel a dátum és a leírt test kora is. A kamasz és az időskori elbeszélő nyelvezetének egyformaságára már homályosabb a magyarázat; ezt az elbeszélő egy, a lányának írt jegyzetben leplezi le: a „tizenhárom éves fiú, aki máris olyan áhítatos pontossággal fogalmaz, mint egy akadémikus” (47.) rejtélye az általa imádott, korán elveszített édesapjával való kapcsolatából fejthető fel. Ez azon néhány pont egyike, amelyet az elbeszélőnek a lányához, Lisonhoz intézett megjegyzései közül a cselekmény és a kirajzolódni látszó életrajz szempontjából is indokoltnak tartok. Mert egyébként olyan részletekre világítanak rá ezek a részek, amelyek valamiféleképpen felépítik azt a környezetet és szituációt, amelyben a test leírása megtörténik, legyen szó szünidőről vagy éppen háborúról. Véleményem szerint azonban a naplóba bejegyzettek is sikeresen megteremthették volna a kontextust, még ha sokkal több homályos pont maradt is volna a szövegben, így ebből a szempontból az utólagos megjegyzések feleslegesnek tűnnek.

Sokkal érdekesebbekké és egyben kihagyhatatlanná válnak akkor, ha a szövegben jelöltté váló, a szerkesztettségre utaló momentumok egyikeként értelmezzük őket. A megjegyzések legtöbbször szabadkozások, illetve a naplóírás nélkül telt időt kitöltő szöveghelyek, amelyek fenntartják a bejegyzések, így a test folytonosságát is. Emellett az, hogy a napló tárgya a test, abban a gesztusban is megmutatkozik, hogy a dátumok felett a test kora a következőképpen szerepel: 13 ÉVES, 1 HÓNAPOS, 28 NAPOS. A kötetet nemcsak a Lisonnak szóló megjegyzések tagolják; maga a szöveg is kilenc részre osztott. Minden rész elején az ezt követő szövegekből való idézetek szerepelnek mottóként, amelyek a test megadott időintervallumban lévő állapotát jellemzik. Például: „V. 37-49 éves (1960-1972) / Szóba sem jöhet, hogy a saját betegségeim specialistájává képezzem ki magam.” (185.) Jelölve van tehát a könyv aktuális fejezete, a test kora, az írás időpontja és kivonatolva az időszakra jellemző legfőbb problematika. Ebben a jelölésben is megmutatkozik a szerkesztettség fontossága, ami mellett nem feltétlenül szükséges azt a kérdést feszegetni, hogy vajon a napló írója vagy a kézhez kapott napló „sajtó alá rendezője” (D. P.) toldotta-e meg a szöveget egy eléggé ironikus tárgymutatóval, amelyben az addig előforduló kifejezéseket listázza, a különböző betegségektől kezdve az olyan abszurdnak tűnő fogalmakig, mint a „lélek fingja” (417.). (Itt jegyezném meg, hogy bár elég amatőr hiba, a kiadónak sikerült elkövetnie: a tárgymutatóban lévő oldalszámok nem egyeznek a magyar kiadás oldalszámaival.) Azért nem válik fontossá a tárgymutató írójának kiléte, mert a kötet szerkezetének köszönhetően akár a fikcióban megképződött elbeszélő is odaírhatta, annak ellenére, hogy erre vonatkozó reflexiókat a naplóban nem olvashatunk. A fent felsorolt eszközök egytől egyig a felügyelet eszközeiként funkcionálnak. Míg a napló íróját olykor ledöntötte lábáról a betegség, vagy éppen a nagy erőfeszítésekkel, a Larousse-izommodell alapján saját maga által felépített teste nem az elvárt módon funkcionált (pl. az első, sikertelen szexuális aktus alkalmával), addig, azáltal, hogy az észlelt változásokat lejegyezte, majd ezeket tovább szerkesztette, a kép, amelyet a testről a világ elé tárt, tökéletesen szabályozott maradt, és halhatatlanná vált. Tehát, amit nem sikerült a testével, azt véghezvitte a szöveg testté tételével.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Takács Éva, Kulter.hu, 2014. augusztus 15.