A magyar irodalomban jelentős hagyománya van a lecsúszottság, az elesettség, a peremlét ábrázolásának. Elsőre Tar Sándor ugrik be, a Lassú teher, a Meghalni nem, a Szürke galamb, A mi utcánk sötét tónusú és gyakorta mesterien hevenyészett, a végtelenségbe robogó mondatai. Aztán a Hajnóczy-novellák, különös tekintettel azokra, amelyek az elvonókúrák húgytól és egyéb testnedvektől bűzös, rideg falicsempével kirakott realitását tárják az olvasó elé. De ott van még Krasznahorkai Sátántangója is, és a lista természetesen itt nem ér véget.

Ebbe a hagyományba Szilasi László A harmadik híd című regénye is remekül beleillik. A felsorolt szerzőkkel ellentétben Szilasi azonban nem teljesen belülről mutatja be ezt a világot: a hajléktalanlétről mesélő elbeszélő, Nosztávszky Ferenc csakúgy, mint mindenki más, valahonnan fentről, vagy legalábbis egy normális társadalmi pozícióból csúszott le. Neki viszont, sok társával ellentétben, sikerült kikászálódnia a nyomorból, ezért viszonylag objektíven, bármi csöpögősség és szánalomkeltési szándék nélkül képes beszélni az utcán töltött évről. Fontos, hogy nem azért sajnálja a hozzá hasonlókat, amiért hajléktalanok, hanem jóval köznapibb problémáikért: korgó gyomrukért, betegségeikért, esetleg egy-egy viszonzatlan szerelemért. A hajléktalanlétet semmiképp sem tragédiaként, sokkal inkább olyan létállapotként mutatja be, amely igazából az egész világ számára természetes. Azok, akik benne élnek, már semmin sem lepődnek meg, de igazából a kívülállók sem, a konvencionális, középosztálybelinek tartott életvitelben lebegő városlakók ugyanis hiába kerülik ki viszolyogva az utcákon-tereken kóválygó csöveseket, hiába húzzák az orrukat a sokrétegnyi ruha alól terjengő bűz miatt, valójában csöppet sem döbbennek meg a létezésükön, részei ők is a városnak, akárcsak a szobrok és szökőkutak, melyeknek környékén grasszálni szoktak: „Ezért aztán feltétlenül szükség van a vesztesekre. A magunkfajtákra. Hogy üljünk itt ezeken a hideg téglakorongokon, és az emberek lássanak bennünket, ahogyan sietnek a vélt dolguk után. És féljenek. Féljenek tőlünk, meg attól, hogy ha engedetlenkednek, ők is ilyenekké válnak. Ezért nem tüntetik el a magunk fajtáját. Kellünk nekik. Kellünk a rendszerhez. Üljünk a téren, azok meg bámulják a ronda, büdös pofánkat. Mi vagyunk a fenyegető, csúnya szabályozók.” Ez az egyik legfőbb erénye a könyvnek, ez a tárgyilagosság, amely korántsem kegyetlen. Inkább normális. Magától értetődő. Becsületes.

Már a legelső oldalon feltűnik, hogy A harmadik híd nem kamuzik. Számtalan olyan könyv van, ami mottóval/mottókkal indít, de legtöbbször – még ha ismerjük is az idézet forrását – fogalmunk sincs, mit akar a szerző, hogyan akarja befogni az idézetek segítségével a ránk váró olvasmányt, milyen többletjelentést ad annak, vagy egyszerűen, mi köze van ennek a néhány sornak az egész műhöz. A harmadik híd esetében Szilasi remekül válogatott, a mottóknak itt nem az üres hangzatosság a funkciójuk, hanem a téma-meghatározás és egyfajta alkotói attitűd érzékeltetése. És ugyanez a helyzet az ajánlással is: kinek másnak lenne érdemesebb ajánlani egy ilyen könyvet, mint azoknak, akik igazán hasznosak, tehát vigyáznak a szereplőkhöz hasonló embertársainkra?

A harmadik híd cselekménye keretes, történet a történetben. Egy osztálytalálkozóra érkezik Sugár Dénes, és azonnal megrohanják az emlékezés hullámai: eszébe jutnak a régi, gimnáziumi szerelmek, az elmúlt barátságok, a nyolcvanas évek házibulii, kocsmázásai. Aztán pedig az évfolyam macsója, Foghorn Péter. Igazából innen indul a történet, amit már Nosztávszky mesél el egykori barátjukról, akivel az otthontalanság poklát és fázós hétköznapjait megjárta.

Noszta történetének elbeszéléstechnikája irigylésre méltóan jóra, működőképesre sikeredett. Noszta legnagyobbrészt arról a napról mesél, amikor csatlakozott Foghornék társaságához, bemutatja a csapat kora reggeltől estig tartó rutinját, amely nagyrészt végtelen hosszú sétákból áll, hőseink ugyanis járkálással ütik el az étkezések közötti időt. Noszta mindenről, a leghétköznapibb eseményről és látnivalóról is aprólékosan beszámol, ez mégsem teszi nehézkessé, unalmassá a szöveget, jólesik lentről, vagy inkább kintről figyelni a hétköznapok világát. Ennek a napnak a lassúdad hömpölygésébe vonja be az olvasót Noszta, és hiába a lomha tempó, az állandó szürkeség, Szilasi már a regény kezdőoldalain megragadja az olvasó figyelmét, és nem is engedi szabadulni többé. A bekezdések közé ékelt üres sorokat szintén telitalálatnak tartom, néma, pihentető, de korántsem üres szünetek ezek, melyeknek köszönhetően pontosan úgy halad a cselekmény, akár egy magát nehézkesen vonszoló, több réteg ruhába burkolózott hajléktalan: léptei meg-megdöccennek néha, de azért megy előre kitartóan.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Potozky László, Várad.ro, 2014. augusztus 27.