Számos életrajz született róla, de csak egy olyan, amelynek szerzője közel húsz éven át ápolt bizalmas kapcsolatot könyve főhősével. Gerald Martin irodalomtörténész, a latin-amerikai irodalom brit szakértője bejáratos volt Gabriel García Márquezhez – az idén elhunyt írófejedelem legjelentősebb biográfusával beszélgettünk.

Magyar Narancs: Márquez film­kritikusként kezdte. Mennyire volt képzett, szakmázós kritikus?

Gerald Martin: Ő volt az első igazi kolumbiai filmkritikus. A cikkei nem kritikusi bikkfanyelven írott szakszövegek voltak, hanem kedvcsinálók. Meg akarta ismertetni a fontos filmeket a tömegekkel. Olasz filmek, franciák, oroszok – ez volt a sorrend nála. Hollywoodot viszont nem kímélte, igaz, a mitikus hangvételű westerneket szerette.

MN: Fiatal tudósítóként nem sokkal később Európába tette át a székhelyét, az innen hazaküldött cikkei azonban – például az, amiben Sophia Loren fürdőruháiról értekezik – bulvárízűek kicsit.

GM: Európába érve Márquez felmérte a lehetőségeit, és arra jutott, hogy nincsenek meg az eszközei, hogy komolyabb oknyomozó riportokat készítsen. Ezért úgy döntött, inkább magát teszi meg a riportjai középpontjának. Ebben a hangnemben jutott el Loren fürdőruhájáig is.

MN: Miután megjárta újságíróként Moszkvát, 1957-ben Magyarországra is ellátogatott. Úgy tűnik, nagyon is együtt érzett Kádárral. Később is kitartott a szimpátiája mellett?

GM: Nem találtam nyomát, hogy megváltoztatta volna a véleményét Kádárról (cikkünk Márquez budapesti látogatásáról itt - a szerk).

MN: Márquez állítólag meglógott a hivatalos programokról, hogy az utca emberével találkozzon. Elég meseszerűnek tűnik a beszámolója, hogy prostituáltakkal, diákokkal, háziasszonyokkal cserélt eszmét a valós viszonyokról…

GM: Az egyetlen ember, aki többet tudna mondani Márquez kelet-európai kalandjairól, az Márquez jó barátja, Plinio Apuleyo Mendoza, de Magyarországon még ő sem volt ott, Márquez egyedül járt önöknél. Az a néhány magyar, akivel a könyvemről beszélgettem, mind nehezményezte a magyar vonatkozású bekezdéseket. Az az érzésem, és erre Márquez maga is utalt finoman, hogy a kelet-európai tudósításait alaposan kiszínezte.

MN: Mielőtt a Száz év magány szupersztárrá tette Márquezt, Mario Vargas Llosa számított az új latin-amerikai irodalom ifjú zsenijének, Márquez felbukkanásával azonban örök második lett belőle.

GM: Bár nem mutatták, folyamatos volt a rivalizálás közöttük. A hatvanas évek első felében Vargas Llosa számított a latin-amerikai irodalom ifjú titánjának. Majd szinte a semmiből jött Márquez, és letaszította a trónjáról. Létezik egy mondás: ha nem tudod legyőzni, állj mellé. Vargas Llosa is így tett. Könyvet is írt Márquezről, sokan ezt tartják a legjobb Márquez-tanulmánynak. Kifelé nagy volt az egyetértés. De ha felüti A pátriárka alkonyát, amit Márquez Barcelonában írt, Vargas Llosa tőszomszédságában, akkor egy olyan zsarnokról olvashat, aki valamennyi riválisával végez. Vagy megtalálja a módját, hogy megsemmisítse őket – például ágyba viszi a feleségüket. Szóval, volt rivalizálás, de titokban, a latin-amerikai irodalom két első embere nyíltan nem ment egymásnak. Egészen ’76-ig, a híres pofonig, mikor is Vargas Llosa nagy nyilvánosság előtt behúzott egyet Márqueznek. A pofon után soha többé nem beszéltek egymással. Persze az ügynökük ugyanaz volt, ami furcsa helyzetet teremtett.

MN: Nő volt a dologban?

GM: Nő volt. És ez a nő Vargas Llosa felesége volt. Az egyik verzió szerint Márquez túlságosan is sikeresen győzködte az asszonyt, hogy váljon el a hűtlenkedő Vargas Llosától. A másik verzió, hogy Márquez elcsábította a feleséget.

MN: Míg mindenki a Száz év magányt tartja a magnum opusnak, maga a szerző A pátriárka alkonyára esküdött…

GM: Igen, többször is nyilatkozta, hogy A pátriárka a legjobban sikerült regénye. Ahogy többször is elmondta, hogy Az ezredes úrnak nincs aki írjon az alapmű. Miként arra is esküdött, hogy a Szerelem a kolera idején a csúcs. De A pátriárka alkonya mindenképpen vízválasztónak tekinthető. Mintegy összefoglalja mindazt, ami Márquez életművére, a hatalommal való viszonyára jellemző. Márquez mindig is hangsúlyozta, hogy ez az irodalmi önéletrajza. Amikor először találkoztunk, összetűzésbe is kerültem vele emiatt. Nekem ugyanis nem tetszett a könyv, és ezt el is mondtam neki. Ha nem kedvelte a könyvet – mondta –, engem se fog, mert a pátriárka én vagyok. Ha jól olvassa a könyvet, megértheti a vágyaimat, a tetteimet, az életemet.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Köves Gábor, Magyar Narancs Online, 2014. augusztus 21.