A harminc nyelven kiadott könyv, A fehér király szerzőjének, Dragomán Györgynek ősszel megjelenik régóta várt új regénye, a Máglya. Az elhagyott szülőföldről, az emlékezés és a valóság viszonyáról, az ostoba tévedhetetlenekről beszélgettünk.

Tizenöt évesen kerültél Marosvásárhelyről Szombathelyre. Az egyik esszédben pontosan leírod, milyen volt éveken keresztül búcsúzni a várostól, hiszen nem tudhattátok, mikor jön meg az áttelepülési engedély. Elkezdted becsomagolni magadnak a várost az emlékezetedbe.
Ez a kivándorlásélmény engem nagyon megviselt, ráadásul egy érzékeny életkorban történt mindez, száműzetésként éltem meg az egészet. Én tényleg magammal hoztam a várost. Elég sok minden, amit írok, egy olyan helyen játszódik, ami nem Marosvásárhely, és nem is egy másik erdélyi város, de mégis az a világ.

Mindez a Máglyára is igaz. Olyan érzése van az embernek, hogy nem tudtad ott hagyni, és nem is elsősorban a várost, hanem azt az egész világot.
Én nem is akartam ott hagyni. Az enyém. Valószínűleg akkor lettem író, amikor megtanultam megnézni a dolgokat. Ez a „becsomagolás”, a búcsúzás úgy zajlott, hogy megpróbáltam megjegyezni különböző helyszíneket, házakat, kapukat. Az ember kis kamasz korában, 12-13 évesen egyébként nem foglalkozik

Miért volt ez ennyire fontos?
Nem tudom. Azt se mondhatom, hogy nem akartam eljönni, mert nyilvánvaló volt, hogy muszáj. Az első időben nem is volt honvágyam, de 89-ben, az átköltözés után egy évvel visszamentünk látogatóba, és utána ez megváltozott. Elkezdtem az elhozott emlékeket rávetíteni arra a városra, ahol akkor éltem, mindent Marosvásárhelyhez képest láttam csak, és ez nagyon fájdalmas volt. Egészen 2005-ig, A fehér király megjelenéséig nem tudtam visszamenni. Viszont a fájdalom oldásában sokat segített, hogy akkoriban kezdtem el rendszeresen írni.

A pontos megfigyelésekből születtek a szövegek?
Én vizuális típus vagyok, nálam az írás mindig valamilyen képből lesz. És nagyon jól emlékszem mindenre. Állandóan felidéződnek tárgyak, helyszínek, amelyeket elég pontosan látok. És azt is tudom, hogyan torzulnak, változnak ezek a képek a fejemben.

A Máglyánál mi volt a kiinduló kép?
A nagymamám kertje, ahol sok időt töltöttem gyerekkoromban. Egyre többször jelent meg nekem a kert és egy lány, aki ezt a kertet nézi. Elkezdtem az ő szemén keresztül látni a hangyákat meg a páfrányokat, azt, hogy milyen felmászni a diófára. Innentől kezdve gyorsan kibomlott a lány és a nagymama világa, amint jeleket írnak a lisztbe. Nem egy kép van egyébként, hanem sok. Megláttam körülöttük a várost, a forradalom utáni zűrzavaros és nagyon kalandos eseményeket. Rengeteg képzeletbeli képet hordok magammal, és nem tudom, hogy miből mi lesz.

Le is írod ezeket?
Nem, nincs jegyzetfüzetem. A havon elsuhanó róka, az, amikor csillagszórókat dobálnak le egy félkész toronyház tetejéről, amikor a titkosrendőrség kapuját áttöri a páncélozott salakszállító teherautó (számomra fontos képek a Máglyából) – csak történet nélküli, elképzelt képek voltak, egészen addig, amíg el nem kezdem írni a könyvet. Pedig mindegyiket világosan láttam évekig. Írás közben azután ezek a képek a helyükre kerülnek. Olyan, mintha egy 3D-s kirakót raknék ki a fejemben éveken keresztül.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Gócza Anita, Vs.hu, 2014. szept. 7.