Család, szerelem, haza. Fehér Renátó első verseskötete, a Garázsmenet tömören e három verstémával – igaz, meglehetősen hanyag recenzensi magatartás eredményeként, de – jellemezhető. Bármily banálisnak is hatnak ezek a szavak, mégis csak erről van szó. Elvégre bármiről is ír a költő, valamiképpen ezek mindegyikéről ír, még ha közvetve, akkor is. Nem alábecsülendő tehát Fehér Renátó univerzálisnak ható témaválasztása, már csak azért sem, mert a család, a szerelem, és a haza mint élmény, helyzet, vagy épp tapasztalat, mind-mind alakítják az egyént, a lelket, a gondolkodást és a világlátást. Szóval formálják, és bizonyos értelemben meghatározzák is a személyiséget. Persze némi aggály felmerülhet, elvégre, hogy nem fullad-e kudarcba az ennyire általános témák felé fordulás, ott dől el, hogy a megütött hang és választott versnyelv miként képes érvényes beszédmódot kialakítani, és hogy tartalmát tekintve a vers tud-e valami olyasmit mondani, ami az olvasóból reakciót vált ki.

Fehér Renátó olyan természetes őszinteséggel, alanyisággal szólal meg, amely képes – pozitív értelemben – megdöbbenteni olvasóját („Az elhalt neme: férfi. / Egy igazán hivatali mondat / az anyakönyvi kivonatból. / Ebből derült ki, hogy egyedül maradtál / versenyben” – Anyajegy, 19.) . Nem takargat, nem húzódik bonyolult metafora- és szimbólumrendszerek mögé, hanem életszerűen, pontosan ábrázol („Azon a nyáron apám velünk élt és minket szeretett” – Pótturnusok, 13.). És jól áll a szerzőnek ez a közvetlenség, ez a versbéli kitárulkozás. Mégpedig azért, mert semmit sem akar megmagyarázni, nem von le világraszóló konklúziókat, nem akar tanítani, nem akar kinyilatkoztatni. És ez nem elhanyagolható szempont.

A kötet első harmadában egy olyan család képe látszik kirajzolódni, amely évtizedek óta kialakult szokások szerint él, és a behatároltságból, a család által állított korlátok közül a beszélő minduntalan kitörni igyekszik. Ennek a közegnek a működését már a Garázsmenet első versében megismerhetjük: „Én olyan mondatokon szoktam a beszédhez, / amiket lánykéréseken mondani kell. / Mintha másnapra úgyis mind meghalnánk, / és végre nem kéne szeretni tovább. / Ilyesmire nincs bennük semmi mértéktartás. / Ezt zsarolták belém. Ezen vesztek rajta. / És hétvégenként hiába zokogják a levesbe: / első a család. Én válaszul / megesküszöm Istenre, hogy nem látnak többet.” (Határsáv, 7.) A beszélő és a szülők kapcsolata sem nevezhető harmonikusnak. A gyermek-szülő viszony lelkiismeret-furdalással, bűntudattal, elmulasztott lehetőségekkel és hiánnyal terhelt. Az apa és az anya alakja többször felbukkan a kötetben, de mindig negatív értéktartományban: „Mert te rajzoltál tele anyajegyekkel. / Ezeket kötögetem össze a mellkasomon, / ha már lekaparni nincs merszem, / próbálok rájönni formára, sorrendre, de / így csak még nehezebb megszabadulnom tőled.” (Anyajegy, 19.) , „Neked lettem férfivá, hogy hagyj már végre békén.” (A hála jogán, 20.) , „Édesapám, szerettelek és megbocsátok, de nem / siratlak el, / mert te mégsem szülő voltál, csak egy idősebb / haver.” (Üvegfalú lift, 44.)

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bende Tamás, Bárkaonline.hu, 2014. szept. 3.