A nyár különösen alkalmas arra, hogy a strandon, napolajos kézzel, dinnyefoltos törölközőn filozófiai könyveket lapozgassunk. És miért ne lehetne egyszerre két könyvet felváltva olvasni, körülbelül abban a ritmusban, ahogy sörért és jégkrémért megyünk?
Javalljuk a liberális konzervativizmus alfájának és ómegájának tartott Edmund Burke Filozófiai vizsgálódás című alapművét, melyből a nyelvelmélet, a politika tudomány, a hermeneutika, a pszichológia is szüretelt. Nietzsche Voltaire halálának 100. évfordulójára jelentette meg az Emberi, nagyon is emberi című művét, mely aforizmákba csomagolva bírálja a nyugati civilizációt, a történelmet, a vallást, házasságot, mindent és mindenkit.

Burke (1729-1797) a brit konzervatív gondolkodás kulcsfigurája, aki elsők között kritizálta a francia forradalmat, és figyelmeztetett az ész nevében elkövetett tomboló erőszakra, mely törvényszerűen diktatúrához vezet. Burke több mint száz évvel a bolsevista hatalomátvétel előtt a Töprengések a francia forradalomról című művében modellezte azt a helyzetet, amikor a társadalom egy csoportja felmondja a status quot, és bevezeti az ész zsarnokságát.

Figyelmeztet arra, hogy a politikai, vallási és kulturális intézmények évszázadok alatt formálódtak, alakultak ki, és nem szerencsés a társadalom ökoszisztémáját teljesen megváltoztatni. Az állam működőképessége bizonyos közmegegyezéseken alapul, nem pedig egy-egy országra erőszakolt absztrakt elméletek mentén. Burke szerint a társadalmi hierarchia szükségszerűen kialakul, hiszen az emberek sem fizikai, sem szellemi képességeikben nem azonosak. A jog horizontján viszont mindenki egyenlő. Burke tehát felmutatja, hogy a konzervativizmus alapja sokkal inkább a józan ész, a mindennapi tapasztalat, nem pedig az eszmék konstrukciója. Burke érdeklődése azonban sokrétűbb annál, mintsem hogy csak a politológiai hivatkozás legyen a jogász - és történészhallgatók jegyzeteiben. A nyelvkritikai szólamokra érzékeny Burke A filozófiai vizsgálódásban behatóan vizsgálja a politika és a kultúra nyelvi szövetét, a csúnyaság, a fenséges és a szép kategóriáját, a szépség és az erény kölcsönhatásait, a látható és a láthatatlan esztétikáját. Burke bizonyos szempontból idealistának tűnhet, hiszen a társadalmi együttélést megpróbálta közös nevezőre hozni a szépséggel és az illúzióval. Az ír származású filozófus nagy újítása azonban a 250 évvel ezelőtt megjelent könyvének ötödik részében kifejtett gondolat, mely az esztétikai gondolkodás két alapfogalmát, a szépségest és a fenségest szétválasztja. Szerinte a fenséges forrása a fájdalom és a rettegés, ezért a fenséges a ?legerősebb emóció, amelyet a lélek érezni képes?.

Forrás: kulturpart.hu/-pz-