Závada Pál regényében, a Természetes fényben egy falu, Tótkomlós tíz évét követhetjük végig a háború kezdetétől a negyvenes évek végéig. De a történetmondók emlékezetén és a fényképeken keresztül a közelmúlt és a századelő, a tíz év előzménye és utókora is része a történetnek. Az író nagy témái kerülnek újra elő, csak más hangsúlyokkal, mintha a maréknyi törmelék közül most más-más kavicsokat emelne ki és csiszolgatna fényesre a nagyítója alatt.

Maradtunk Tótkomlóson, vannak zsidók és kulákok, szegényparasztok és fuvarosok. Vannak vágyakozó nők és férfiak, akik mindig épp másba szerelmesek, mint aki beléjük szerelmes. Van egy nagyon sajátos, sokszorosan elbizonytalanított elbeszélői mód, amiből elő-előbukkan a fényképek sora, mint anyagában és nyelvében is különböző elbeszélés.

A mi elbeszélőnk

Ahogy a korábbi regényekben, itt is több szereplő beszéli el a történetet – mindenki a saját szempontjából. Ezekbe az elbeszélői szólamokba szól bele a „mi elbeszélőnk”, aki szereplője is a regénynek, annak jelenbeli idősíkja őkörülötte, az ő kutatásai körül forog. Ezeket egészíti ki a kórus, amely azonban itt sokkal kevésbé antropomorf, inkább egy általános hang.

A központi „mi elbeszélőnk” viszont nagyon is konkrét: egy okos(kodó), a többi szereplőt (a hozzá beszélőket) időnként kioktató, ügyetlenül segítőkész szociográfus, aki ott lóg a falusiak nyakában – kicsit Adler Jenő A fényképész utókorából, kicsit az író egykori, falukutató, szociográfia-író énje. Mint ahogy a könyvnek a szerző egyéb szépirodalmi művei mellett a legfontosabb előzménye a Kulákprés (annak is a 2006-os kiadása, amelynek átnézése-újrakiadása éppen 8 éve történt, a hat éven át íródó Természetes fény közvetlen közelségében). A Kulákprés, ahol részben ugyanezt a kort, részben ugyanezekkel a fotókkal illusztrálva meséli-mondja-mutatja be a szerző egy másik műfaj. Másik – mindentudó, a tudományos objektivitást támasznak használó – elbeszélő.

A Kulákprés elbeszélője a könyv bevezetőjében még feltételes módban meséli el azt a tudományosan megalapozott fikciót, amit a falu történetének hívunk. (Ha ráközelítenénk, ha ott lennénk, ha megnéznénk…) De már ekkor sem mond le arról, hogy egy hangsúlyos perspektívából, markáns elbeszélői hangon beszéljen, jeleneteket, díszleteket képzeljen „a falutörténelmet visszapergetve eljátszó terepasztalunkra”.

A mi elbeszélőnk viszont, aki már az atyafias megnevezés által is enyhe lenézéssel kezeltetik, cseppet sem tűnik megbízhatónak: „Mint aki csak találomra mond ki valamit abból, ami a fejében jár, úgy szólalt meg elbeszélőnk (…)” Már az első oldalon kiderül, hogy miközben a mi elbeszélőnk lenne a megbízható, felkészült (majdnem mindent tudó elbeszélő) itt, mégis ő az, aki a legkevesebbet tudja mindabból, ami a könyvekből nem tudható – ő tudja a legkevesebbet egyelőre abból, ami kimondatlan és mégis tudott, az elfelejtett avagy feledésre kárhoztatott emlékezetünkről. Még történetünk főszereplőjét, a Tótkomlós életében nagyon jelentős Semetka-családot, a bíró családját sem ismeri! Nem mindentudó elbeszélő, hanem mindent tudni vélő és akaró. Egyfajta modern, magyar Serenus Zeitblom ő, akit akár Thomas Mann régenvolt elbeszélőjét, ironikus fényben, kritikusan látunk – és mégis ő az információk forrása, illetve a források közvetítője. De mint szereplő, az ő szólama is egyenrangú a többiekével. Míg ő esetleg kijavítja, kiegészíti egyes szereplők hiányos visszaemlékezéseit, addig őt is kijavítják a regény szereplői (leginkább Sógor Miksa), akik egyben az ő interjúalanyai is (de nem feltétlenül direkt interjúhelyzetben javítják ki), és javítja, felülírja esetleges téves feltevéseit, elégtelen képzelőerejét a kórus, a közös falubeli tudás: az a kimondatlan, de a regényben nagyon is fecsegő, bennfentes tudattalan, amit mindenki ismer, csak éppen a nagy tudású kívülálló nem.

A kötet elbeszélésmódján érződik, hogy egy drámakötet is megelőzte, amely a tótkomlósi trilógia előző köteteit drámává fűzi össze. A Természetes fényben nagyon erősen jelen vannak a drámai megszólalás jellemzői. Ha az Idegen testünk egy nagy, borzasztó danse macabre, hát a Természetes fény a széthulló sorsok lassan mozgó forgószínpada. Az elbeszélésben jelenlévő szereplők adogatják egymásnak a szót, kiáll egy, és beszél, hogy aztán másnak adja tovább a megszólalás lehetőségét, közbevágjon valaki, és eltérítse a beszélgetés fonalát, vagy ő maga gabalyodjon bele mondandójába. A korábbi két kötet aránylag egységes kórus-elbeszélője itt ezáltal felfeslik, és drámai szereplők sokasága mondja el a maga szólamát. De mintha mindenki légüres térben beszélne, el egymás mellett, annak a képzeletbeli forgószínpadnak elzárt kis rekeszeiben. Így a kórus tudása (amely a mi elbeszélőnket felülírja) sem mérvadó, a kórus egy a sok hangból. Kétségbeejtően sötét a magánya – a történelmi és az emberi – a szereplőinknek. E drámai megszólalások és az elbeszélői közbevetések adják a szöveg torokszorító és magával ragadó hullámzását.

Ezek a hangok valójában mind néma emberek hangjai. Némák, hiszen mindkét főszereplő család – a Semetkák és a Weiszek – elhallgatja, nem tudja elmondani a történetét. Semetka István és Mária a T.-i bíró gyerekei. Semetka István megjárja az ukrajnai frontot, és ott olyan dolgokat lát, hall, dokumentál és követ el, amelyeket nem tud ép ésszel feldolgozni. Nem képes, hiszen lehetetlen is volna, saját normális személyiségébe integrálnia ezeket, mert minden normalitást áthágnak a tisztogatások, gyilkosságok, megerőszakolások. De épp ezért nem képes bevallani sem őket. Ezek az események a normális világban kimondhatatlanok, megmagyarázhatatlanok, elkövetője és tanúja nem lehet tagja a társadalomnak. Ezért is hallgattatnak el és vonnak falat a legintimebb helyzetben is, mint amilyen a menyasszonnyal való találkozás vagy a leánykérés. Ott mégis természetes fényben tűntek fel, és ezért érzi úgy Semetka egy idő után, hogy neki a front – az abnormalitás – az otthona.

Semetka Máriát Weisz Jakab, a T.-i fényképész fia iránti reménytelen szerelme szigeteli el teljesen, valamint az, hogy a Jakab iránt érzett aggódása felnyitja a szemét a zsidók ellen elkövetett jogtalanságokra, és nem tud része lenne a nagy közös elhallgatásnak. Nem mintha megszólalna, már a gondolat is elég, elnémít. Weisz Jakab azonban nem szereti viszont, de még a csalódást sem lehet rendesen végigélni, mert Jakab nem jön vissza. A csalódást aztán tetézi az orosz katonák általi megerőszakolás, az apja megverése. Így marad apja mellett örökké gyereksorba kényszerülve a szégyen, a hallgatás, a csalódás által. Fényképeit őrizgeti, de nem veszi elő őket – mintha ő maga lenne az a finom, poros bonbonosdoboz, ami magába zárja a múltat.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Győri Hanna, Beszelo.c3.hu, 2014. szeptember 23,