A fikció arra (is) való, hogy a valóságot kijavítsa. Weisz Kóbi fényképész, aki a deportálás során belehalt egy romlott amerikai halkonzervbe, a non-fiction Kulákprésben még becézetlen nevén László volt. A Természetes fény fikciójában viszont már Jakab. És ez nagyon helyes, mert a Jakabot becézik zsidósan Kóbinak, nem a Lászlót. A László és a Kóbi kapcsolattalan kettőssége szétválasztja a Weisz-fiú identitásdarabjait. A Jakab pedig helyreállítja közöttük a kapcsolatot. Világos, hogy a szerves asszimilációban Kóbinak már eleve Jakabnak kellett volna lennie, a László a valóság hibája volt. Kóbi öccsének, Imrének pék barátja, Vogel Miklós pedig egy igazi Vogel Károly pékből lett Miklóssá fikcionálva. Ő tán csak azért, hogy ne legyen baj, ha a Károly tényleges életéből valahol kilógna.

Persze, persze. Minden illedelmes bölcsész tudja, hogy a mű egyedi és öntörvényű darab, mely önmagáért áll helyt, s a történetileg dokumentált referenciákért nem felel. Viszont a szerző is tudja, hogy vannak életművének nem csekély számban hűséges követői, kik számon tartják, kiből lett kicsoda, és úgysem állja meg a szerző, hogy ne adjon jelzéseket nékik. Ha Semetka István foglyoskodik és szökik is itt Lehoczky János Kulákprésben emlegetett naplójának menetrendje szerint, azért már legalább a felesége Karkus-lány, mint a Lehoczky Jánosé.

Számos szereplőnek természetesen közbülső története is van (avagy csak az van) a Kulákprés és a Természetes fény közötti művekben, az itt-ott fölbukkanó Osztatni Marci, Koren János, Milota Gyurka bácsi hozza magával a Závada-követők fejében a maga történetét. Akinek meg nem hozza, nem hozza, elvannak nélküle, van itt életanyag bőven az övéké nélkül is.

A Kulákprés és a Természetes fény, a dokumentált és a fikcionált valóság között lebegtetett viszony a külső megfelelője annak a belsőnek, ami a Természetes fényen belül lebeg a valóság és az elbeszélései között. A Természetes fény fikció a fikcióban. Fiktív elbeszélők fikcióiból rakódik össze a kép. A természetes fény homályában. Az evidencia és a kételkedés párhuzamos folyamatosságában zajlik le minden (majdminden) Závada-regény. Minden életközeli és semmi sem életazonos. Minden elbeszélő minden elbeszélésének életszaga van, és mindegyik torzításgyanús. És mindegyikben ott van a torzítások helyesbítő visszatorzításának lehetősége. Minden elbeszélés hasonlít az életre, és egyik sem azonos vele, minden lehetett valahogy úgy, és semmi sem lehetett egészen úgy.

A Závada-regények az egymást korrigáló és kiegészítő elbeszélések szövedékei. A regények során át egyre gazdagabbra szövődik az elbeszélők, a szemlélőpontok hálózata. És ennek a folyamatnak a Természetes fény a csúcspontja. Én legalábbis nem látom, hová lehet innen etekintetben továbbjutni. Mert hiszen az elbeszélő pozíciókkal való játék a Természetes fényben már a természetességig bonyolódik. Annál bonyolultabb pedig nincs, mint ami természetes. Természetesen mindenki pótolhatatlan, pótlásra szoruló és pótlásképes elbeszélő. Az elbeszéléseik elbeszélőivel együtt. Természetesen. A szerző addig-addig hoz minket zavarba a szemszögek váltogatásával és szaporításával, míg elmúlik a zavarunk, otthonossá válunk a zavaros világban, és felismerjük, hogy a szerző csupán azt az eligazodási feladatot adja föl a számunkra – nagyszámú és olykor csak részben azonosítható elbeszélőinek – elbeszélés-töredékei között, amelyet a regényen kívüli életünk folyamatosan oldat velünk. Anélkül, hogy végsőleg megoldathatná.

Kedves szerzőnk már az első lapon igyekszik teljesen összezavarni minket. Az első bekezdésben megszólal valaki egyes szám első személyben: ismerősnek hangzik neki a név, „mégse hallottam eddig ezekről a Semetkáékról”. Erről az egyes szám első személyről, aki nem hallott a Semetkáékról, a második bekezdésben kiderül, hogy ő az „elbeszélőnk”, és ezen bekezdésben pedig egy többes szám első személy, egy „mi” beszél már, akinek az első bekezdés egyes szám első személye az „elbeszélője”, aki „kezdett pironkodva faggatni minket”.

Van tehát valami kollektív beszélő, akinek van egy „elbeszélője”. A kollektív beszélő pedig, és ezen Závada esetében nem csodálkozhatunk, a regény folyamán e legkülönbözőbb és legellentétesebb csoportozat nevében beszél.

A 87. oldalon például ez a csoportozat egy hatalmas cséplési tablón szereplő cséplőbanda, mely önnön fotójával képzeletben szemben állva írja le a harmincvalahány főből álló, a módos gazdacsaládig bezárólag egészen széles társadalmi metszetet átfogó fotó-közösséget, majd rájuk szól az „elbeszélő” utólag, hogy milyen figyelmetlenül nézik azt a képet, hogy rálátják a gazdát, aki elhalálozásánál fogva már rajta sem lehet. Összekeverik idei magukat a tavalyi magukkal.

A „mi” és az „elbeszélő” viszonya változatos. Az ezerarcú, mindenféle „mi” az „elbeszélőnek” főnöke, kritikusa egyrészt, „elbeszélőjének” tárgya, forrása másrészt. Az „elbeszélő” és a „mi” tehát kölcsönösen kritikus és alternálóan hierarchikus viszonyban áll egymással. Egymás megbízói s megbízottjai. Mondhatnánk: az „elbeszélő” a „mi” megbízásából faggatja a „mit”. S ezen „mi” éppúgy nyomoz és éppúgy vannak neki informátorai, mint az „elbeszélőnek”. Nemcsak megkülönbözteti magát élesen az „elbeszélőtől”, de „elbeszélővé” is válik.

A 200. oldalon és környékén egy Ukrajnában tevékenykedő magyar megszálló alakulat tisztogató és megtorló akcióiról esik szó, melyek során elevenen égettek el pajtákba zsúfolt embereket. A „mi”, aki itt beszél, a megszálló-megtorló alakulat. Aztán a többes szám egyszerre csak egyessé válik („a mutatott fényképeken egy személyt ismerek föl”), majd visszaugrik többes számba, s úgy beszél egy papról, aki a következő bekezdésben egyes szám első személyben mesél a csecsemőjükkel fekvő összeégett anyákról, hogy aztán az elbeszélés fonalát minden külön jelzés nélkül rögvest visszavegye az égetők többes száma. Az egész szövegrész végén pedig hirtelen az egyik (és az eddigi egyes számokkal nem azonos) szereplő, Semetka István alhadnagy tollának tulajdonítódik az egész leírás. Zárulván le így: „Inkább neked írok drága Rózsikám, egy lapot, az eligazítás lejegyzését nincs kedvem folytatni.”

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Révész Sándor, Beszelo.c3.hu, 2014. szeptember 24.