– Darius Kopp utazásai és a naplók önmagukban, folytatólagos történetként is értelmezhetők, de közben egymásra is épülnek. Összevissza is olvashatjuk ezt a könyvet?
– Őszintén szólva én is összevissza olvasom. Számozva vannak a fejezetek, ami jelzi, hogy egymásra épülnek a szövegek. De végül kiderült, hogy nem tragédia az sem, ha a harmadik után az ötödiket kezdjük el. Lényegében ugyanaz a könyv marad. Nem olyan komplikált a dolog, hogy kétségbe kelljen esni.

– A formai kísérletezés motiválta, vagy a történet hozta magával ezt a formát?
– Először azt hittem, csak elmesélem Darius Kopp utazását. De rájöttem, hogy úgy nem lesz jó. Az első részben azon volt a hangsúly, hogy látja, illetve inkább hogy nem látja a feleségét. Együtt élnek, de Flora valahogy mindig Darius látóterén kívül van; Kopp állítja, hogy ő élete szerelme, de valójában fogalma sincs, hogy mi van vele. Flora háttérbe szorult. Feminista lelkem azért tudta ezt elviselni, mert tudtam, hogy a következő kötetben előtérbe kerül. Később jött a felismerés, hogy ehhez muszáj saját hangot adnom Florának. És mivel ő már halott, ez csak hátrahagyott írások formájában volt lehetséges. Már csak az elhelyezés maradt kérdés. Vagy össze kellett kevernem, vagy szét kellett választanom ezeket a szólamokat. Margóra nem tettem volna a nőt. Nemcsak feminista okokból, hanem mert az némiképp alá is rendelte volna az ő szövegét, és én azt akartam, hogy erőteljesebben legyen jelen.

– Kétszer is említette a feminista lelkét. Mitől feminista?
– Attól, hogy a feministákkal együtt vallom azt az alapvető dolgot, hogy minden ember egyenlő, és a nők emberek. Ezt én napi szinten mindenkin bevasalom. Kezdve a férjemen, aki emancipált férfi, Isten áldja meg. Nagy szerencsém van vele. Szerintem manapság a férfiak emancipációja a probléma, nem a nőké.

– Flora hangja hogy alakult ki?
– Olyan valakit akartam ábrázolni, aki mellébeszél. Egy fókuszát kereső személyiséget, aki valójában nem akarja tudni, hogy mi van vele, mert az túl ijesztő. Így születtek meg ezek a töredezett jegyzetek. Nem akartam, hogy nagyon irodalmi legyen a szöveg. Azt utálom legjobban, ha az ilyen kétszólamú szövegekben mindkét szólam az író irodalmi stílusa. De azt sem szeretem, ha megjátssza a szerző, hogy valakinek a beszédmódját utánozza. Azt akartam, hogy a Darius Koppról szóló szövegen látsszon egyértelműen az irodalmiság. Igyekeztem elkerülni, hogy Flora naplója költői legyen. Nem volt könnyű így megírni egy ilyen széplelkű nőt. Később olvasóként én is úgy éreztem: zavar ez az alsó szöveg. De ez célja is. Darius utazik, gyászol, és valaki az alvilágból állandóan szembesíti a valósággal, ami nincs szinkronban vele: egy teljesen másik igazság, ami időben is eltolódott. Hiszen elmúlt az az idő, amikor Darius Koppnak észre kellett volna vennie, hogy mi történik a feleségével.

– Flora és Darius már az előző regényben, Az egyetlen ember a kontinensenben is kilátástalan életet élnek: nem találnak egymásra a kapcsolatukban, a munka világában kudarcok érik őket. Az viszont nem derül ki egyértelműen, hogy Flora milyen súlyos beteg. Ezt már akkor is így tervezte?
– Tudtam, hogy trilógiát szeretnék, de nem árultam el. Nem akartam, hogy eleve rejtett szálakat, a folytatás lehetőségét keressék az első kötetben. Minden könyv önálló univerzum, önmagában kell működnie. Ha akarjuk, fel lehet fedezni benne a jövőt – azt, hogy Flora depressziós, és ez tragédiához is vezethet. De Az egyetlen ember a kontinensen más problémákról szól. Arról, hogyan tudunk anyagilag és érzelmileg túlélni ebben a társadalomban, ahol az egyikünk éjszaka dolgozik, a másik nappal. Például.

– Flora magyar, fiatalon kerül Berlinbe, ott is tanul, de a kulturális szektorban képtelen emberhez méltó munkahelyet találni, inkább pincérnő lesz. Önnek voltak ilyen élményei?
– Nem dolgoztam Németországban a kulturális szektorban. De az egyetemi és a főiskolai tanulmányaim között rövid időt töltöttem el egy berlini filmproducer asszisztenseként, ami szörnyű volt, maga a kizsákmányolás. Azzal szembesültem, hogy a főnököm szemetebb, mint én, viszont a filmekhez kevésbé ért. Nem akartam neki szolgálni. Rabok tovább nem leszünk! – gondoltam, és nem is lettem. Mindaddig azt hittem, az íróság a pesti srácok dolga, amire szegény, vidéki családból, egy egyszerre katolikus és kommunista faluból indulva nem vagyok predesztinált. Ez a tapasztalat adta meg az utolsó lökést ahhoz, hogy író legyen belőlem. Flora nem önéletrajzi figura. Egy író inkább úgy dolgozik, hogy egy-egy elkapott pillanatot kiemel, felnagyít, és köré építi fel a figurát. Florát sok nőalakból gyúrtam össze, akik még negyven éven túl is szolgálnak valakit. Sokkal többre lennének képesek, de nem tudják kamatoztatni az adottságaikat. Az ilyen történeteknek sajnos tragikus végkifejleteit is ismerem.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: R. Kiss Kornélia, Magyar Nemzet Online, 2014. szeptember 30.

A cikk megjelent a Magyar Nemzet szeptember 29-i számában.