A könyvhétre megjelent Szilánkok már a negyedik regénye, három évvel következett a VS után. Hogyan telik a két regény közötti alkotói idő, amíg az olvasó elé kerül az újabb munka?

Mikor hogy. Fordítóként megszoktam a rendszerességet, aminek a prózaírás során is hasznát veszem. Verset írni ugyanis még csak lehet bevásárlás vagy kutyasétáltatás közben, prózát viszont nemigen: ahhoz minden nap le kell ülni pár órára a gép mellé. Aztán vagy könnyen megy a munka aznap, vagy nehezen, vagy egyáltalán nem…

Ezúttal mi adta az indító lökést? Melyik volt az a szál, történetmag, amely köré felhúzta a regény építményét?

Nem tudnék egyetlen ilyen szálat megnevezni. Illetve mégis: a – mondjuk talán így – konzervatív-progresszív ellentétet, amellyel személyes életemben és tágabb környezetemben is lépten-nyomon találkozom. Aztán voltak persze olyan történetmorzsák, amelyekre régi újságokban vagy más levéltári anyagokban bukkantam, közéjük tartozik például a bankcsőd, a jótékony célú „rózsaünnep”, a börtönben tartott „kultúrműsor”, vagy az 1918-19-es események, amelyeket beleépítettem a regénybe.

A Szilánkok a huszadik század első negyedében játszódik. Miért érdekelte ez az időszak?

Talán éppen azért, mert az említett ellentét (vagy legalábbis annak egy bizonyos formája, mert különféle alakváltozataival, azt hiszem, más történelmi korszakokban is lehet találkozni) akkoriban került a magyar társadalmi és szellemi élet középpontjába, fölváltva a korábbi, hasonlóan szenvedélyes, negyvennyolcas-hatvanhetes ellentétet. Vagyis mintha akkor kezdődött volna az a hasadás a társadalomban, amelytől ma is szenvedünk. Gondoltam, kissé távolabbról visszatekintve talán tárgyilagosabban lehet beszélni róla, és megpróbálhatok egy bizonyos határig mindkét oldal képviselőinek a bőrébe belebújni, amennyire tőlem telik.

Valóban komoly hangsúlyt fektet a fennálló rendet meghatározó, és az azzal szembeforduló szellemi-politikai-művészi törekvések bemutatására. Hogyan formálta meg azokat a figurákat, akik ebben főszerepet játszottak mindkét oldalon?

Ó, hát anyagban nem volt hiány: rengeteg naplót, levelezést és publicisztikát olvastam. Ami nem jelent meg könyv alakban, szerencsére az is megtalálható az interneten (például a Társadalomtudományi Társaság konferenciájának anyaga), és az is megkönnyítette a dolgomat, hogy a szövegek szerzőinek szellemi-politikai beállítottsága és beszédmódja között igen szoros volt a kapcsolat, és nagyon jól szórakoztam, amikor megpróbáltam ezeket a beszédmódokat utánozni. Persze egy regényalak jó esetben nemcsak egy szellemi beállítottság szócsöve, hanem van jelleme is, és főleg arca. Valamilyen arcot mindenképpen látnom kell magam előtt, hogy el tudjam képzelni a gesztusait, a hanghordozását, de erre az arcra nem feltétlenül a korszak szereplői között találtam rá, hanem a személyes ismerőseim között, vagy esetleg a boltban vagy a vonaton.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Ménesi Gábor, BárkaOnline.hu, 2014. szeptember 1.