A várakozásoknak megfelelően az Aludnod kellene szakított az első kötet tematikájával, ugyanakkor megtartotta a már az Inkognitóra is jellemző szikár prózanyelvet, narrációs technikát, illetve tovább is finomította azokat. Az új kötet illeszkedik a magyar irodalmi trendekhez, amennyiben egy mikroközösség bemutatását olvashatjuk, ezáltal megismerve addig nem látott, ismeretlen világokat, de ugyanígy a perifériára szorultak helyzetének, a mélyszegénységnek és a múlt jelenbe írásának kulcsfontosságú szerepe sem előzmény nélküli. A szociografikus elbeszélés atmoszférája Tar Sándor, Bodor Ádám vagy éppen Bódis Kriszta egyes szövegeit is az olvasó elé idézi, a tematika és a kötet szerkezete Borbély Szilárd Nincstelenekjével rokonítható, de a perifériára szorultak világa megidézi a Potozky László első novelláskötetében lévő írásokat is – természetesen a sor sokáig folytatható lenne. A mélyszegénység, a homályos, kis közösség életét bemutató titkok már önmagukban érdekesek tudnak lenni: ezzel nem nagyon lehet manapság mellélőni. A kérdés csupán az, hogy Kiss Tibor Noé kötete vajon biztonsági játék, vagy tényleg hozzá tud a már eddig olvasottakhoz adni annyit, hogy az elvitathatatlan szociológiai értéke mellett a szépirodalomban is megállja a helyét.

Az Aludnod kellene egy fővárosközeli, a rendszerváltáskor magára hagyott településről nyújt látleletet anélkül, hogy azon bármit is szépítene. A vég nélküli, mozdulatlan jelenbe beleíródik a múlt, ami egyértelműen azt az időszakot jelenti, amikor még történt valami. Ám mintha minden csak annak az állapotnak a létrejöttét segítette volna elő, amelyben az újabb történések (kezdve az intézetlakók megmérgezésétől, a szomszédasszonnyal létesített szexuális aktuson át egy idős asszony saját fia általi meggyilkolásáig/halálba segítéséig) már nem számítanak; a létrejött fásultság és az abban megragadt emberi viszonyok azok, amelyek ezt a mikroközösséget egyben tartják. A regény elején az egyik szereplő az élet értelmén gondolkodva a következőre jut: „ami a telepen zajlik, az nem élet” (30.). Ez a mondat kulcsfontosságú. Egyrészt a szereplő, Pék Laci, mintha reflektál(ni tud)na saját és a körülötte lévők életére (attól tekintsünk el, hogy ennek a cselekményre, a történésekre semmi hatása nincsen), másrészt pedig leírja azt az alapszituációt, ami az olvasónak is saját belátása lehet: hogy amit olvas, az nem lehet élet. A fragmentumokból összeálló kötet azonban mégiscsak életeket mutat fel, a telep szinte minden lakóját és a telepen működő intézet betegeit is többé-kevésbé megismerheti az olvasó. A fokozatos tényfeltárás, a nagyon erősen szociografikus jelleg, az egyetlen történetté összeálló regény egy közösséget tár elénk.

Egy olyan közösséget, amely magára hagyott, ilyen módon a saját törvényei és kompromisszumai által válik irányítottá. Az itt élő emberek legfőbb jellemzője, hogy hiányzik valamijük. Ha éppen a lábuk, a feleségük, a gyermekük vagy a szemük meg is van, olyan alapvető dolgokkal nem rendelkeznek, mint a más településekkel való kapcsolat, iskola, munkalehetőség. Ezek nélkül pedig nincs más választás, mint élni úgy, ahogy lehet. Aki nem tudja megkötni ezt a kompromisszumot és nem tud alkalmazkodni a kényszerűség szülte játékszabályokhoz, az vagy öngyilkos lesz, vagy egy sötét Volkswagenbe ülve menekül el egy másik férfihoz, vagy szökni próbál. A telep állapotát elnézve pedig egy percig sem kérdéses, hogy valószínűleg ők döntöttek jól. Utánuk csak a csend marad, amivel talán a legnehezebb megküzdeni: „Ha Margit nem felelt, a tárgyak beszéltek helyette, aztán ezek is eltűntek.” (49.)

Mivel ebben a közösségben semmi nem történik, vagy ami történik, az tökéletesen beleillik abba a szabályrendszerbe, amit a közösség a kvázi fennmaradáshoz kialakított (ilyen például, hogy a piros kupakos ásványvíz igazából vodka, amiről mindenki tud, de senkit sem érdekel, vagy hogy a telepen lévő asszonyok a többségben lévő férfiak számára a szexuális vágyaik kielégítésére szolgálnak, függetlenül attól, hogy a saját feleségeik vagy sem), ezért nem meglepő, hogy a közösségről írt szövegben is a leírások, az állapotok körülírásai dominálnak. Jelentőségteljessé válnak olyan dolgok, de legalábbis megemlítendővé, amelyekkel általában nem szokás törődni. Ilyen a napszakok, az évszakok váltakozása, az időjárási körülményekről történő folyamatos beszámolás, de olyan mindennapi cselekvések és történések válnak az egymástól csillaggal elválasztott történetfoszlányok kezdőmondataivá, amelyek csak ráerősítenek az atmoszféra monotonitására. Csak az első fejezetből (Csak ez a Mucsa) néhány példa: „A macska a fűben ugrándozott. Megtalálta az ünnepségről visszamaradt színes szalagokat, a szájába vette, ráncigálta őket.” (7.), „Gulyás Feri rendben tartotta az udvart.” (10.), „Tatár Pista az asztalfiókban kotorászott.” (12.), „Irénke egész este a verandán cigarettázott.” (14.).

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Takács Éva, Kulter.hu, 2014. október 14.