Legújabb könyve, az Édes életünk is bizonyítja: szereti az embert

Kilenc éve, 2005-ben is számtalan európai első könyves érkezett a könyvfesztiválra. Munkáik­ból, mint minden évben, mellékletet hozott az Élet és Irodalom.
A prózarészletek nem voltak emlékezetesek: nem nagyon akadt köztük olyan, amely ha rossz is, egyedi lett volna. Csak Anna Gavaldáé. Nyafogós volt, csajos, franciás, filmszerű – leginkább amelie-s –, néhol giccses – és lenyűgöző. Gavalda csak mesélt, olyan hévvel, mint Márquez vagy Homérosz vagy Mari néni a közértben. Emberi történetet írt, emberekről, embereknek. Nem csoda, hogy az 1970-ben született francia írónőnek pillanatok alatt rajongótábora lett Magyarországon is.

Azóta számtalan Gavalda-könyv megjelent magyarul. Nem írta ki magát. Az odavetett kis történetei éppúgy élnek, mint nagyregényei, van bennük valami végtelenül bájos és könnyed – úgy képes szólni nagy dolgokról, hogy nem feltétlenül érzi közben az olvasó a nagy dolgok súlyát.

Az utóbbi időben – csakúgy, mint honfitársa, Michel Houellebecq – Gavalda többször nekiment az élhetetlen élet modelljének. Ahol tudja, tükröt tart a nagyvárosban élő, hitelekből felesleges anyagi javakat felhalmozó, üres szívű és üres fejű korunk hősének, aki, miközben úgy él, ahogy él, elfelejt élni. Hipergyors autó igen, lassúság nem. Edzőterem igen, vacsora nem. Hódítás igen, szerelem nem. Karrier igen, öröm nem.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Péntek Orsolya, Magyar Hírlap Online, 2014. október 22.