Más megvilágítás (Litera)
(kiadvány: Agyag és kátrány - Fényleírás)
Alig elviselhető, ismétlem meg, mert ez a végetérhetetlen, egybefüggő epikus mantra olyan mélységekbe rántja le az erre fogékony olvasót, hogy legalább két nap, mire a napvilágra visszakapaszkodik, már amennyiben a könyv kontextusában a reális létezés felszíne a „napvilág” kifejezéssel illethető. - Keresztury Tibor kritikája Szijj Ferenc Agyag és kátrány című kötetéről. Ha lennének még események a magyar irodalom jelenében, mármint olyanok, melyek relevanciája száz szakmabeli érdeklődésén túlmutat, Szijj Ferenc friss kötete feltétlenül annak számítana. Érdemi, jelentős líratörténeti pillanatnak, amikor egy 1990 óta konok szívóssággal, makacs szuverenitással építkező, megrendítő, nagy költészet a csúcsra jut. Szijj magányos, befelé élő és figyelő, a színpadi reflektorok árnyékában meghúzódó, keveset író, ritkán publikáló, halk szavú költőként kezdettől kevesebb figyelemben részesült, mint szerencsésebb nemzedéktársai (Darvasi, Kemény, Háy). Nem függetlenül attól, ami ma már mindenki számára nyilvánvaló, hogy a kortárs szépirodalom tekintetében a két nagy kiadó (Magvető, Libri) horizontján kívül eső könyv csak egészen kivételes esetekben kerül be a történések fősodrába, áramába, többnyire visszhangtalan marad, eltűnik a rengetegben: bár kapható a könyvesboltban, olyan, mintha meg sem jelent volna; nincs, nem létezik. Erős a gyanúm, hogy a kiadó-váltással fordulat következik majd a Szijj-költészet recepciójában, s ha így lesz, az bizony jó lesz, mert segít eloszlatni azt a tévhitet, hogy az a legjobb szerző, aki a színpadon a leggyakrabban és a leghangosabban kiabál. Ettől még Szijj nem lesz népszerű, persze, verseitől nem szaggatják meg a pólót testükön a lányok, ám azon a méltatlan helyzeten reményeim szerint mindenképpen változtat majd, hogy alapos elemzések helyett a szakmai köztudat biztatólag hátba veregeti. A hét évvel az új verseket tartalmazó utolsó kötet (Kenyércédulák, 2007) után megjelent Agyag és kátrány nem hagy kétséget afelől, hogy e líra alaprétegében avval együtt is tektonikus mozgások következtek be, hogy a jellegzetes karaktervonások, módszerek és eljárások legtöbbje mit sem változott. A Szijj-költészet ebben a vigasztalan, nyomasztó, ám valahogyan mégsem reménytelen, a hétköznapok poklát otthonossá tevő könyvben mintha újrakezdené: visszamegy a kiindulópontra, az alapokig, s onnan jut el önnön határaiig. A versvilág újraalapozása ugyanakkor evidensen integrálja az eddigi költői út számos tapasztalatát: így lesz ez a kiválóan szerkesztett (Szegő János), gyönyörű kiállítású (Pintér József) kötet újrakezdés és folytatás, kezdet és vég, kiteljesedés és összegző szintézis egyben, ami egy minőségileg magasabb, drámaibb, sodróbb, és hézagtalanabb szintaxisba rendezi a beszédmód jellegzetes, szenvtelen, tárgyilagos kijelentésegységeit. Mikéntha egyetlen összefüggő versmoraj volna ez az egész, amit versekké tagol bár a konvenció, igazából egészében tárja föl alig elviselhető mélységeit. Alig elviselhető, ismétlem meg, mert ez a végetérhetetlen, egybefüggő epikus mantra olyan mélységekbe rántja le az erre fogékony olvasót, hogy legalább két nap, mire a napvilágra visszakapaszkodik, már amennyiben a könyv kontextusában a reális létezés felszíne a „napvilág” kifejezéssel illethető. [...] 2014-11-01 16:33:00
|
|