A 2013-as könyvhétre megjelent, XVII. században játszódó Egyszerű történet után most itt a II. világháború után játszódó folytatás, amelyben egy kitelepített család életén keresztül nyerünk bepillantást az Isten létébe (nem létébe). Csak sejtjük azt, hogy míg az első részben még nem dőlt el katasztrofálisan minden, itt már igen: mindennek vége és nincs remény. Persze ez sem teljesen biztos.

A történetet egy kisfiú felnőttkori önmaga meséli el. Érdekessége, hogy a mesélő néma (vagy csak nem beszél – nehezen eldönthető kérdés). A másik főszereplő a kisfiú bátyja, valójában csak féltestvére, aki mindig mindent leír, így építve maga köré szavakból egy láthatatlan belső univerzumot. A két testvér világhoz (és Istenhez) való alapvető viszonyulása eltérő: míg az első a némasággal reflektál a feléje sugárzó égi csendre, addig az idősebbik írott szóval kísérli meg visszatükrözni az őt körülvevő némaságot. Anyjuk hitetlen (az Isten csődje az ember halála – ahogy első anyósa idézi Kertész Imrét), unott és szarkasztikus, ráadásul még mindig az első férjét szereti, akit azonban elvittek és meggyilkoltak a nácik. A kisfiú apja alkoholista, szerelme pedig boldogtalan, hiszen szereti feleségét, az pedig a napnál világosabban nem szereti viszont őt. A családhoz tartozik még az apai nagymama is, aki azonban csak az Istennel társalog, a gyerekeknek csak róla mesél, és életét a végtelen boldogság akarásában egy permanens imává változtatja, mígnem ajkait végleg le nem pecsételi a szélütés. A kitelepített úri család körül megjelenik még néhány szereplő: az egykori gazdagparaszt család, akiknek egy szobáját foglalják most el öten, a szomszédból átjáró ateista és testiség után sóvárgó Mári, aki a mesélőre szokott napközben vigyázni, amikor a többiek kapálni mennek, na és persze Gyurikám, a rendőr.

Ebből is látszik, hogy vannak keretek: van egy végtelenül abszurd helyzet, vannak szereplők, vannak konfliktusok, amelyek a kényszerű összezártságban koncentráltan jelennek meg, vannak tragédiák, halálesetek, itt van a boldogtalanság, az alkoholizmus, a kommunista hatalom nyomasztó, szinte gomolygó jelenléte, ami mindenre rátelepszik, mindenhova beszivárog, mindent áthat. Ebből az a hamis látszat alakulhat ki bennünk, hogy ez az opusz inkább regényszerű, mint az előző volt, ahogy azonban haladunk előre a könyvben, rá kell döbbennünk, hogy ez a szöveg egyáltalán nem akar regényként viselkedni. Hiszen a történet és a szereplők nem túl mélyek, inkább csak skiccek, vázlatok, ráadásul a szerző meg sem kísérli fölkelteni a valóságosság benyomását az olvasóban, hiszen a kisfiú visszaemlékezése valójában végig a metafizikus elvontság síkján mozog. A szöveg ráadásul tele van (Esterházytól egyébként nem szokatlan módon) különböző helyekről ideráncigált vendégszövegekkel: csak úgy ugrálnak a Pascal, Schelling, Nietzsche, Kirkegaard, Simon Weil, Pilinszky, Kertész Imre, Stendhal, Spinoza és persze Esterházy Péter idézetek. Az, hogy ezen vendégszövegek hitelesek-e adott szereplő szájából, lényegtelen, szemmel láthatóan nem szempont, így az idézetek nem is integrálódnak sehova. Az a vonás pedig, hogy az elbeszélő néma, ezt a kisregényt az irodalom antitézisévé változtatja: ez a szöveg a ki nem mondott szavak története.

Esterházy munkáiban mindig is fontosak voltak a teológiai kérdések, azonban eddig mindig megmaradtak valami másnak a hátterében. Itt azonban épp ezek kerülnek a középpontba: a regény valódi kérdése, tétje az Isten léte, helyzete, tulajdonképpen a valódi főszereplő is az Isten, aki azonban a mesélőhöz hasonlóan nem beszél, és a regény szereplőinek jobbára háttal áll. A kisfiú ki nem mondott szavai bemutatják az ember személyes Isten-keresését és a XX. századi Istenkép valamennyi vetületét. Ahogy haladunk előre a szövegben, egyre hangsúlyosabbá válik Márk evangéliuma, abból is Jézus elárultatása, meghurcolása és keresztre feszítése, ami folyamatosan beépül a kisfiú monológjába (voltaképp imájába), így az fokozatosan az Istentől távolodó emberiség példabeszédévé változik, mígnem a narrátor maga is feloldódik a szövegben és természetes megtestesítője lesz az evilági bűnnek: előbb csak a kiscsibéket tapossa el, később pedig bátyját löki be a megáradt patakba.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Dege Sándor, Olvaslak.hu, 2014. november 26.