Iskolázott shakespeare-i alkatú sorokban építi magát a lírai pamflet. A hol emelkedő, hol ereszkedő tizenegy szótagos periódusokban, a keveredő időmértékes és hangsúlyos verselésben eleve nagy a formai feszültség. Az olvasó azonban aligha szótagokat számol, hangsúlyokat latolgat. Az a sötét dinamika izgatja, amely A százegyedik év bűvös száma mögötti panamában, a frakció frakciót mos (és mószerol) gyakorlatában megbújik.

A Magvető az új mű elé illesztette Szálinger Balázs 2000-es eposzparódiáját, a Zalai Passiót és A sík című, modernizált eposzt (2005) is, így a három verses epikai szöveg trilógia benyomását kelti. Formailag az első két alkotás - immár az antik művek módjára húszsoronként beszámozva - egészíti ki (ellentétezőn) egymást, míg a harmadik, az új, a versregénynek is nevezhető A százegyedik év inkább az elsővel osztozik a mai tárgyon zongorázó archaizálással, s részlegesen mindkettőhöz társul annak nem is burkolt kimondásával, hogy az igazság természete: füstbe menni - az illetékes közösség szeme láttára, voltaképp mindenki tudtával és majdnem mindenki közreműködésével. Az idén harmincéves költő eddigi öt kötete közül az Első Pesti Vérkabaré (2002) is megérdemelte s általában megkapta az olvasói és szakmai figyelmet. Szálinger szatirikus vénáját, formakultúráját, a regényes mondandók kifejtéséhez rendelkezésére álló költői adottságokat vették számba a jobbára dicsérő és várakozásteli kritikák. Nem kisebb nevek vetődtek fel az ihletést firtatva, mint Petőfié (A helység kalapácsa), Madáché (Az ember tragédiája), Karinthyé (Az emberke tragédiája).

Formás, markáns, hatásos mű a 2008-ra datált A százegyedik év is. Az idézőjelek segítségével a szövegbe applikált párbeszéd/vita/kötélhúzás elsősorban a múlt embere, a nyolcvan feletti, hajdan "örökös tanácselnök" komcsi, a józan magához való észben nem szűkölködő, immár cinikus baloldali Vitányi - és a jövő embere, a huszonnyolc éves, kényszerűségből és karriervágyból sok mindenre kapható Hahóthy között zajlik. Ők mintegy a jelen "örökös polgármestere", a különféle pártszínekben ötödik ciklusát töltő (de a hatodikban nemigen bízó) Dióss feje fölött diskurálnak. A helyszín Újrákos, az a kerület, mely a városháza építésének századik évfordulóját egy új városháza emelésével kívánja megünnepelni (a lakosság ámulatára és a magánzsebek duzzasztása céljából). El is jutnak egy hatalmas gödör megásásáig, majd - a kiáltó-kacagó nevű, képlékeny és találékony Hahóthy révén - az évszázaddal ezelőtti tervek újrahasznosításának ötletéig.
 
Az új külsőségekkel (és uniós támogatással) felépülő (vagyis fel nem épülő) múlt mint jövő: ez a gondolat az éle Szálinger feszes fejezetekbe fogott (bár tartalmikivonat-fejlécekkel fölöslegesen címkézett) pamfletjének. A neve szép ipszilonját elnézegető ifjú körött az archaizáló nyelvezet és a mai szókincs együtt örvénylik. Most Arany János és Arany László neve lehetne az adu, ha hatásokat keresünk - de legalább ennyire napjaink újság- és tévényelve. A régiről homályos sejtésekkel bírunk, az újat akaratlanul is automatikusan értjük és beszéljük. A nemzeti Gödör szimbolikája tegnapi, mai - a megválthatatlannak tetsző idő mai, holnapi. Százegy év mintha egyszerre törne fel az ilyen tirádákban: "A tavasz meg a nyár, akár harisnya / Szeme lassan, erősen, észrevétlen, / Úgy kúszott föl a hosszúcombú éven". A XIX. századból örökölt szórend, nagybetűs sorkezdés, ,fel' helyett föl - de harisnya, comb, pikantéria (politikai is - vö. nagymellű, nagyétvágyú alpolgármesternő, "marj a közösből, amennyit bírsz" taxis férjjel). A figurák? Mint a valóságban. Melyiket ne látnánk nap mint nap?
 
A "mese" oly pregnáns, hogy szinte sablonos. A történet szaggatott és befejezetlen, de könnyen rekonstruálható. Egy-két logikai ugrása problematikus, formaváltó Utóhangja szervetlen, didaktikus. Egészében a mű a "városnap" látszólag folytonos, hazug ünnepébe feledkezett, vezetői (és polgárai) jóvoltából züllő város érvényes kritikája. Ha még egy klasszikus író nevét keressük Szálinger Balázs keserűen szellemes textusa kapcsán, a Rokonokat író Móricz Zsigmond nevét, a tragédia, a csőd sejtelmét nem kerülhetjük meg.

Szerző:

Tarján Tamás