Az első fejezet végére (mindössze 15-16 oldal után) felforr bennem a kíváncsiság, úgy érzem, olyan világba érkeztem, ahol a Grimm mesék Ágota Kristóf Nagy füzetével kereszteződnek, harmadik komponensként pedig valami pikáns, földes-vegetatív fűszert érzek ki a szövegből, a magyar népballadák archaikus ízvilágát.

Minden jelenet több ezer darabkából álló kirakós

42 állóképből épül fel a regény, egy-egy jelenet analitikus aprólékossággal bontakozik ki, mintha az író egy több ezer darabos puzzle-t rakna ki a szemünk előtt, pont úgy, ahogy az egyik jelenetben a főszereplő, Emma és az apja próbál összeilleszteni egy hatalmas képet.

Minden szó újabb kísérlet a kép kirakására, Dragomán addig próbálkozik, míg meg nem találja az igazit, az egyetlent, amelyik tökéletesen passzol. Emma ott és akkor, apja dühödt türelmetlenségét látva feladja a kísérletezést, de a döntő pillanatban, amikor igazán tétje lesz a puzzle összerakásának, mégis sikerrel jár.

Úgy 150 oldal után kicsit belefáradok a repetitív nyelv monotóniájába, néhány jelenetet túlírtnak, feleslegesnek érzek. Eltelek a szöveggel, mint amikor az ember órákon keresztül ugyanazt a számot hallgatja. Gyönyörű, de most már jöhetne valami más. Aztán a lankadtság elszáll, falom tovább a könyvet, mindent tudni akarok Emmáról.

Végre egy kemény csaj a főszereplő

Ez az Emma aztán kemény csaj. Teljesen új jelenség a magyar irodalomban. Minden körülmény afelé taszigálja, hogy Nemecsek Ernő vagy Nyilas Misi nyomdokaiba lépve igazi lúzer váljon belőle, csakhogy Emma valamennyi szituációban, ami az áldozatszerepre predesztinálná, olyan öntörvényűen, akkora önérvényesítő erővel lép fel, hogy a sérült lelkű regényhősökön kupálódott olvasó hátrahőköl a döbbenettől.

Emma már 21. századi mesehős, sokkal inkább Hermione, a tetovált lány vagy a Menyasszony (egy interjúból tudom, hogy Dragomán rajong a Kill Billért), mintsem a fent említett kötelezőolvasmány-hősök rokona (akik között mellesleg nemigen találunk nőneműt).

Mi az, hogy egy árvaházból szalajtott, boszorkány-nagymama gondjaira bízott jöttment nem törik meg az osztály szépének agressziójától, hanem azonnal visszatámad, méghozzá az ellenség saját fegyverével, egy rókaláb karmaival? Mi az, hogy egy tizenhárom éves gyereklány egy pillanatra sem dől be a felnőttek hatalmi játszmáinak, mintha hiányozna a tudatából az a fogalom, hogy tekintély?

Ha Emmákból állna a társadalom, sose lenne diktatúra

Nem tudom, eszébe jutott-e az írónak a névadáskor Emma Bovary, mindenesetre ez az Emma igazi anti-Bovaryné. Mágikus erőkkel felvértezett hősnő, aki soha nem vacillál, nem manipulálható, döntése spontán, mindig a pillanat és a zsigeri elhatározás szüli.

Így működik egy ember, akinek nem sértették meg az integritását, akinek egyediségét kezdettől fogva tiszteletben tartották. Ha a társadalom csupa Emmából állna, soha nem jöhetne létre diktatúra.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Scheer Katalin, Origo.hu, 2014. december 8.