Krusovszky Dénes tudván tudta, mire vállalkozik, mikor a líra járt, sőt, jól bejáratott útját a próza járatlan rengetegére cserélte, hiszen A fiúk országával egy időben megjelenő esszékötetének egyik fejezetcíme A költő prózája, tehát nem véletlen, alkalmi szeszély motiválta határátlépésről van itt szó, hanem tudatos, megfontolt döntésnek lehetünk tanúi. 

Tudatosságban nincs hiány a szövegvilág egyetlen szerveződési szintjén sem: pontosak, finomra csiszoltak a mondatok, követhető a cselekményszövés, s átgondolt a kötet szerkesztése is, minthogy a struktúra a gyermeki pszichétől az öregedő férfi lelkivilágáig vezető ívre épül. Tudatosan visszafogott, józanul mértéktartó a stílus is, melynek eredményeképpen Krusovszky sikerrel kerüli el az érzelgősség, valamint a hatásvadász tragizálás ingoványát: van dráma, de nincs felesleges dramatizálás, vannak érzelmek, de fényévekre a giccstől.

Ennek a fegyelmezettségnek azonban minden dicséretes hozadékával együtt is van egy hátulütője: a narratív hangfekvés gyakran iskolásnak, mondhatni túlságosan „jólfésültnek” hat, s a pontos, alapos leíró részek olykor töltelékanyagnak, az elbeszélői önreflexiók pedig körülményes magyarázkodásnak tűnnek. Az a különös érzése támadhat az olvasónak, hogy ugyanezeket a történeteket ugyanez a szerző jobban, hatásosabban, erőteljesebben is el tudná mondani, ha nem akarna megfelelni valamilyen nehezen körvonalazható elvárásnak, mely nagy valószínűséggel nem is külső követelmény, hanem az író legsajátabb, benső késztetése. Másképpen fogalmazva: Krusovszky Dénes egy hajszálnyival talán udvariasabb és tartózkodóbb, mint ami a szövegek befogadóra gyakorolt hatása szempontjából szerencsés lenne.
Még jó, hogy a fentiek nem mindig, és nem mindegyik novellára igazak: a címadó elbeszélés, valamint Az új vadak, vagy A tisztáson nagyszerű példái annak, hogyan válhat a banális tények szikár, szenvtelen rögzítése atmoszférateremtő erővé. Figyelemreméltó, ahogy ezekben a történetekben nem a tulajdonképpeni dráma – az abortusz traumája, egy család tragikus halála, illetve az ártatlanság elvesztése – áll a narráció fókuszában, hanem a jelentéktelennek tűnő körülmények leírása, a hétköznapok fakticitása: például a hideg, a kellemetlen szagok, a tömegközlekedés vagy a koránkelés jól ismert nyűge. A részletek esetlegessége pedig úgy találkozik ezeken a szöveghelyeken a lényegi történések szükségszerűségével, mint az esernyő és a varrógép a műtőasztalon – s ilyenkor, mint tudjuk, megszületik a szépség.

A fiúk országa kilenc novellája nem kapcsolódik szorosan egymáshoz, de tematikus összefüggések, összecsendülések azért akadnak: az elbeszélések jó harmadát teszik ki a kvázi beavatás-történetek, melyek egy-egy kisfiú vagy kamasz kényszerű, váratlan hirtelenséggel történő „felnőtté” válását meséli el. Az első történet, a Mielőtt apámat kettéfűrészelték, egy átlagos család tulajdonképpen átlagosnak mondható széthullását jeleníti meg a két gyerek, két fiútestvér szemszögéből. Az autodiegetikus elbeszélő autentikussága ugyan megkérdőjelezhető olykor – egy tízévesforma gyerekről nehéz feltételezni ilyen szintű reflektivitást – de a valószerű helyzetek életszagú megformálása összességében hitelesíti a novella problémafelvetéseit. Azt pedig különösen izgalmas megoldás, hogy a történet, mely mindvégig a realitás talaján mozog, a végén abszurdba oldódik – az apa tényleges kettéfűrészelése a cirkuszban értelmezhető a gyermeki fantázia megnyilvánulásaként, de metaforaként is.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Palojtay Kinga, Litera.hu, 2014. december 5.