"Jártam már úgy, hogy jóval kevesebb pénzt kaptam egy könyvért, mint amennyit azért általában fizettek volna, mert látták, hogy rá vagyok szorulva, és gondolták, hogy ez a barom megcsinálja kevesebbért is."

Lakatos Istvánnal a Dobozváros szerzőjével a nemrég megjelent új regényének első része, az Óraverzum –Tisztítótűz kapcsán beszélgettünk szörnyekről, orkokról, világfáról, kegyelmi pillanatokról.

Blogturnéval indított a könyved, meglehetősen ambivalens véleményeket kaptál. Milyen érzés, hogy ilyen megosztó? Jól gondolom, hogy titkon/igazából azért örülsz ennek?

Nem voltak olyan rosszak azok a negatívabb vélemények! Számítottam rá, hogy bizonyos jelenetek néhány embernél kiverik a biztosítékot, de nem akartam finomkodni. Másfelől ezzel tökéletesen lemérhető, hogyan működik a prűd képmutatás. Egy fingon megbotránkoznak, ha azonban kőkemény análszexet írtam volna a történetbe, szerintem már hamarosan jönne az utánnyomás. Persze akkor is méltatlankodnának, de titokban nagyon sokan olvasnák. És különben is: Jack Bauer mikor megy ki vécére?

Azért, análszexszel nehezen lenne eladható ifiregénynek! (Írj a következőbe.) A legtöbben azt kifogásolták, hogy sok a sötét és/vagy obszcén jelenet. Például amikor Mikró belefing abba a bizonyos tölcsérbe, de Szaffi néni és a többi felnőtt is teljesen hétköznapi felnőtt, már amennyiben nem egy idealizált, kicsit időnként modorosan steril gyerekkönyvilághoz igazítjuk a mércét. De tényleg csak ez a steril világ való gyereknek?

Szerintem nem, sőt, álságosnak érzem a steril mesevilágokat. Bizonyos kor alatt teljesen rendben van, a legkisebbeknek valóban cicás-királylányos-tűzoltós mesék kellenek, de a nagyobbaknak szerintem már nem jó, ha ilyesfajta mesketéket kapnak. Nyilván nem kell rájuk zúdítani a világ mocskát, de már lehet árnyalni a dolgokat. Kicsit azt is érzem, hogy van egy olyan téves felfogás, hogy „jó lesz az, gyereknek lesz”.

Az is érdekes, hogy például az angoloknál nagyon népszerűek a gusztustalan, prosztó gyerekkönyvek. Először meglepődtem, hogy valahol ilyet is lehet, ráadásul még sikeresek is, aztán arra jutottam, hogy mivel a disznóságokat viccesnek találják a gyerekek, örömmel olvassák ezeket a suttyó könyveket. Az első hozza magával a következőt, azután még többet, és a végén azon kapja magát a gyerek, hogy szeret olvasni. Mert jól szórakozik. – Egyébként vannak tök jók az ilyen könyvek között is, gondoljunk csak David Walliams regényeire!

Mostanában mintha végre elkezdődött volna valami, de eddig itthon kevesen írtak a nagyobbaknak. Emiatt a gyerekkönyvkritikusok jelentős része sem tud mit kezdeni az ifjúsági művekkel, amik már általában zsánerek: romantikus történetek, fantasy, sci-fi, horror, egyebek. Ezek pedig már nem finomkodnak, a szarnak már szarszaga van.

Ifjúsági- és gyerekirodalom egy kategóriába kerül, és emiatt lehet ilyeneken agyalni, hogy akkor mit lehet és mit nem, meddig lehet elmenni. Ráadásul már az ifjúsági is fel-felcsúszik a young adult könyvek közé, amiket felnőttek is vállaltan olvasnak, szóval nem egyszerű.

A steril mesevilágok tök unalmasak. Az álságoskodás is, mert a szülők sem azokat olvasták gyerekként. Te gondoltál a gyerekkori énedre, amikor írtad a regényt?

Azt hiszem, nekem nincs külön gyerekkori énem. Nem vagyok hajlandó felnőni. A felnőttek világában csak a pénz számít, sokan annak fényében bánnak veled, mennyi pénzed van. Ha kevés van, netán egyáltalán nincs, akkor lenéznek, nem tekintenek teljes értékű embernek. Jártam már úgy, hogy jóval kevesebb pénzt kaptam egy munkáért, mint amennyit azért általában fizettek volna, mert látták, hogy rá vagyok szorulva, és gondolták, hogy ez a barom megcsinálja kevesebbért is. És persze, hogy megcsináltam, nem volt más választásom. Inkább visszabújok a fejembe az óriásszörnyek és a gonosz tudósok közé.

Egy másik interjúban említetted a fantázia kapcsán, és engem azóta is érdekel: mit tennél, ha egyszer csak tényleg felbukkana a Dunából egy szörny, mikor épp átsétálsz felette?

Nagyon megszívnám. Nem tudok úszni.

Léghajót vezetni tudsz?

Tériszonyom van…

Milyen gyerek voltál különben?

Ez érdekes, mert nem sok mindenre emlékszem. Illetve nem nagyon tudnám elmondani, milyen gyerek voltam. Sokat olvastam. Még általános iskolában kaptam egy mechanikus írógépet, azt püföltem. Elkezdtem írni egy Indiana Jones regényt, amit persze soha nem fejeztem be. Predatort festettem a falamra, Indiana Jones-ot, Yodát, azt hiszem, talán Darth Vadert is. Egy alient is szerettem volna, de anyu nem engedte, azt mondta, hogy azt az undorító, puruttya jószágot nem akarja a falon látni.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Németh Eszter, Librarius.hu, 2014. december 10.