Bánki Éva az Esőváros és az Aranyhímzés című irodalmi bestsellerek után Magyar Dekameron címmel novelláskötettel állt a nyilvánosság elé. Túléltük a könyv képzeletbeli pestisjárványát, a novellák elolvasása után gyógyultan távoztunk, de előtte feltettünk néhány kérdést a szerzőnek.

Nem sajnálod, hogy a Magyar Dekameron című prózakötetét ? mely valójában nem is novelláskötet ? a Magvető a Novellárium sorozatában jelentette meg a sorozat nem túl feltűnő borítójával?

A kiadónak megvoltak a maga szándékai: sorozatot akart indítani. Nekem is megvoltak a szándékaim: számos ponton érintkező, de egységes cselekménybe nem foglalható történeteket szerettem volna írni. Kicsit szétzilálni, nem-paraszti szereplőkkel szétbeszéltetni az Esőváros egységes, néha mitikus világszemléletét. Igen, egyetértek veled, ez valóban nem novelláskötet.

Bár könyveidnek jócskán vannak kortárs vonzatai, a kiindulópontok mind a távoli múltban vannak. Nem vonzanak a ?tiszta?, kimondottan 21. századi történetek?

Íróként kétféle élményanyaggal tudok dolgozni. A teljesen elfelejtett vagy elfelejtettnek hitt eseményekkel, amik egyszer csak ?berobbannak? az ember emlékezetébe, vagy az épp most kezdődő, sejtett, a közeljövőben bekövetkező dolgokkal. Mindig is szerettem volna sci-fit írni például. A közelmúlt emlékeivel, saját egyetemi éveimmel, mondjuk, semmit sem tudok kezdeni. Régen jártam egyetemre, de azért nem annyira régen. Nekem az tetszik, mikor nagyon régi dolgok hirtelen más fényt kapnak, és teljesen másra lehet őket használni, mint korábban. Ez tényleg hasonlít egy kicsit a mágikus realizmus eljárásához. De nemcsak a szépprózában szeretem ezt. Mikor megalapítottuk az első magyar tudományos, internetes folyóiratot, trubadúrfordításokat közöltünk. Mert varázslatosnak tartottuk, hogy egy új médium segítségével nagyon régi szövegeket kortárs magyar versekként reprezentálunk.. De ha jól értem, te inkább arra vagy kíváncsi, minek ez a sok történelem. Az ember nincs röghöz kötve, választhat más nyelvet (engem ez mindig kísértett), de ha már választott egy nyelvet, akkor a nyelvvel együtt sok téma is rászakad. És ezzel nem is vagyok egyedül: ld. a magyar irodalom hihetetlenül erős anyázós-apázós vonulatát. De az idő túlstrukturálása, az egyéni emlékezet meghosszabbítása csak a családregényekre igaz? ?Molnár főhadnagy megpiszkálta a fogát, és úgy döntött, eszi a fene, mégicsak kikérdezi a harmadik emeleti szomszédokat?. Egy amerikai krimiben mindegy lenne, hogy a főhadnagy az ötvenes, hetvenes vagy a kilencvenes években piszkálja a fogát. Nálunk nem.

Életrajzodban írod: ?költőnek készültem?. A múlt idő azt jelenti, hogy felhagytál az ?életmódszerű? versírással?

Igaz, harnimchat éves koromig csak verseket írtam. De a verseim előkészületek a ?történetekre?, hiszen nem a vallomás, hanem a történetmondás dominál bennük. Ez igaz az ?Esőváros? című versciklusra is. Meghittebb, bensőségesebb felkészülés verseket írni, mint könyvtárban, levéltárakban kutatni, motívumokra vadászni. Persze sok trubadúrparódiát is írtam, részint azért, hogy megnevettessem a tanítványaimat, másrészt, hogy egyszer felkészüljek egy ?lírai regényre?. Életmódszerű versírás? Amíg prózát írok, verseket is fogok írni.

Mikor rendezed kötetbe a verseidet?

Én már kötetbe rendeztem a verseimet ? három prózakötetbe. Nem tartom magam költőnek. Csak versírás közben valahogy ?kiköltődik? bennem egy történetsor és egy nyelv. (Amúgy nem is vagyok biztos abban, hogy lírai verseknek ma a legmegfelelőbb ?kerete? egy kétszáz példányban megjelenő verseskötet.)

Második regényed, az Aranyhímzés László király országlása idején játszódik, és a Szent Gellért-legenda történetét dolgozza fel. Adott lett volna, hogy nagy történelmi tablót fess, hisz az ilyen témák valahogy 500 oldalas könyveket kívánnak. Miért lett az Aranyhímzés mégis csak 180 oldal?

Mert nem akartam történelmi tablót írni. És nem ?dolgoztam fel? Szent Gellért életét, ezt megtették a legendaírók, ámbár talán ők sem tudtak többet a történelmi figuráról, mint te vagy én. Egy nyomozás történetét szerettem volna megírni. És az első magyar íróét, akit azért küldenek el Velencébe, hogy bizonyítékokat gyűjtsön egy hajdanvolt történelmi személyiségről, és írja meg (persze a kor kedvelt műfajában) a század történetét. De rájön, hogy ?bizonyítékok? nem léteznek, vagyis annyiféle ?bizonyíték? van, ahányféle érdek, de a történelmet valahogy mégis meg kell formálni. A téma miatt a bűnügyi regények pörgősebb cselekményvezetését alkalmaztam, ezért is lett a regény rövidebb. És távol állt tőlem, hogy ismeretterjesztő szándékkal a művet középkorral kapcsolatos kuriózumokkal telezsúfoljam. Az Aranyhímzés is egy ?emlékezet-regény?, csak a ?mire, miért emlékszünk? és a rendszerváltás (bármilyen rendszerváltás) kérdését a politika felől gondoltam át.

Az ELTE portugál tanszékén is tanítasz. A portugál kultúra egzotikuma eddig nem jelent meg a prózavilágodban. Miért?

Vannak olyan hosszú, sikeres és tartalmas házasságok, ahol a felek jól tudják, hogy a szívük mélyén ki nem állhatják egymást. Így vagyok én a portugállal. Rengeteg mindent köszönhetek a portugál kultúrának: kitekintést a latin világra, a tenger-élményt, a Pessoa- és Saramago-hatást, sok érdekes hónapot Lisszabonban, a középkori irodalmat, az ötletet, hogy a latin-amerikai mágikus realistákat népi regényként olvassam és így írjam vissza? Életem legjobb döntésének tartom, hogy felvettem a portugál szakot. De a portugál életet belengő búskomorság és szentimentalimus mindig idegen volt tőlem. Vagy mégis szükségem volt azokra a hónapokra, mikor a többi portugállal borongtam Lisszabonban, és megállás nélkül esett? Mindenesetre az soha nem jutott eszembe, hogy portugál témákat keressek, vagy portugálul írjak. Ami azért is furcsa, mert azon viszont sokat morfondíroztam, hogy az Esővárost spanyolul kezdem el.

Az Esőváros csallóközi családregény. Milyen volt a könyv csallóközi fogadtatása? Amikor egy regény erősebb hangsúlyokkal szólít meg egy elszakított nemzetrészt, akkor van arra a kiadóknak speciális terjesztési stratégiája, hogy optimálisan célba juttassanak egy könyvet? Azaz: szállítottak felvidéki boltokba a kötetből?

A regény első bemutatója Dunaszerdahelyen volt, a kötetből szállították felvidéki boltokba, és sok ottani olvasótól nagyon sok jó visszajelzést kaptam. A Kalligram 2007-ben megjelentette szlovákul. Nincs sok információm a regény szlovák fogadtatásáról, bár azt hiszem, szerencsésebb lett volna, ha szlovákul nem a szlovák-magyar viszony elmérgesedése idején jelenik meg.

Bár van egy ?gésás? versed, de a lírádban és prózádban sem artikulálódik olyan hangsúlyokkal az erotika, ahogy azt számos kortárs költőnőnktől/írónőnktől megszoktuk. Miért?

Érdekes kérdés. Nagyanyám, az Esőváros Ancija túlművelt parasztasszony és halottlátó volt, ifjúkorában a Felvidéken a harmad-vonalbeli nőirodalomhoz tartozott. Egész életében úgynevezett ?női verseket? írt: sóvárgás, erotika, be nem teljesült vágyak, női melankólia, női szomorúság? azt is mondhatnánk, nemcsak nő, igazi portugál volt. Lévén én az ő médiuma, ezért úgy érzem, én már túlvagyok ezen. Ezt ő megírta, tehát úgy gondolom, ez már megtörtént velem. Az erotika, mint irodalmi téma (sőt kötelező ?női téma?) egy kicsit tényleg untat. Mentségül szolgáljon, hogy mint irodalomtörténész egész életemben ezzel a témával foglalkoztam. A sóvárgás, beteljesületlenség kultuszát költők találták ki a XI. században: irodalmi érzés volt, ami aztán áthatotta a mindennapokat - korábban nem létezett, és nem vagyok abban biztos, hogy a XXI. század végén még létezni fog. A Dekameronomban a nők nyíltan beszélnek a szexualitásról, más dolgokat viszont igenis eltitkolnak. Mert úgy hiszem, ma másféle tabuk vannak, mint régebben: erőszak, erőszakkal kapcsolatos vágyak és félelmek, sóvárgás a transzcendensre, halál, ilyenek.

Úgy tűnik, termékeny prózaíró vagy. 2004-ben jelent meg a nagysikerű Esőváros, a következő könyv, az Aranyhímzés 2005-ös, a Magyar Dekameront 2007-ben publikálta. Verseket írsz, tanulmányokat készítesz? Hogy tudod beosztani az idődet?

Most van egy gyönyörű féléves kislányom, és ez teljesen megváltoztatta a dolgokat. De azért most is dolgozom, egy thrillert írok. Úgy gondolom, nem minden év 365 vagy 366 napos, a napok számát sok minden befolyásolhatja: tervek, remények, ambíciók. Persze egy adott idő nem tágítható a végtelenségig. Az Esővárost rövid idő alatt írtam, keveset aludtam, és úgy kifáradtam, hogy mire befejeztem a regényt, elfelejtettem két idegen nyelvet és sok saját emlékét. Néhány dolgot újra kellett tanulnom, hogy megint tanítani tudjak. Ez a nagy hajtás, mámor nyilván nem ismételhető meg gyakran.

A Magyar Dekameronban írod: Szabó Magda az édesanyád nevét használta az Abigélben, amint ráakadt egy ELTE-tablóképre? Nos, ez igaz történet? Az Esőváros milyen arányban tartalmaz fikciós és életrajzi vonzatokat? Van-e olyan női életmű a magyar irodalomban, mely példaértékű a számodra?

Vidéki, középosztálybeli lányként természetesen Szabó Magdán is nevelkedtem, az anekdota pedig (nem tablóval, hanem kifüggesztett névsorral) édesanyám nagy anekdotája. Ő egy rádióbeszélgetésben hallotta. Egyébként Szabó Magda írásmódja mindig idegen volt tőlem, ahogy Kafka Margité is, bár természetesen tisztelem mindkettőjüket. Hogy van-e nőirodalom egyáltalán? Hogy én teljesen másként írnék, ha férfi lennék? Én magam sem tudom eldönteni, hogy a nők tényleg másként írnak-e, tehát érdemes nőirodalomról beszélni, vagy csak a férfiak által megunt témák feldolgozását nevezzük nőirodalomnak. Nyilván erre 50-100 év múlva könnyebb lesz válaszolni. Életrajziság? Én nem vagyok kitárulkozós alkat, és eszembe sem jutna, mondjuk, életregényt vagy vallomást írni. Női vallomást sem. De az ember mért írjon puszta elmejátékokat? Mért keressen olyan kitalált világokat, amikhez személyesen semmi köze? Így hát két álláspont közt lavírozom. Az Esőváros valahogy a nagyszüleim története, de csak valahogy: nem ők találták fel az internetet, még telepatikusan sem álltak kapcsolatban kémekkel, és számos dolog, sőt a dolgok nagy része fikció. A Dekameronban viszont sokkal több önéletrajzi elem van, noha én nem vagyok Zrínyi Miklós felesége, erdélyi prostituált, és Ludas Panni sem. Nem törekszem önéletrajziságra, szívesen elkanyarodom, ha a nyelv, a történet, az anyag úgy kívánja, de szerencsére van mitől elkanyarodnom.

Forrás: kulturpart.hu/-pz-