Mindig is egyértelmű volt az ön számára, hogy a Homokhegy és a Homokfelhő családi történeteit női szemszögből, egyfajta női szűrőn keresztül meséli el?

Ezeket a történeteket a saját egzisztenciális tapasztalataimból alakítottam ki. Hagyományosan a családokban régen úgy nézett ki, hogy a férfiak gyakorlatilag nem voltak jelen: gyakran korán meghaltak, vagy eltűntek nyomtalanul. Reggel felkeltek, és azonnal elmentek valahova. Lementek például citromért, és soha többé nem jöttek vissza. Vagy pedig valamelyik sarokban meghúzták magukat csendesen.

Az ön családjában ki volt az, aki történeteket mesélt?

A mama mesélt általában. Még most is vissza tudok emlékezni ezekre a mesékre. Nagyon sokat mesélt például a hercegnőről, aki az Üveghegyen lakott. Ehhez a hercegnőhöz nagyon sok kiváló lovag és herceg igyekezett, de csak a buta Jaseknek sikerült felkapaszkodnia a hercegnőhöz, és az övé lett végül. A mama a mese hatása alá került, és erősen azt képzelte, hogy ő egy hercegnő, aki fönt ül az Üveghegy tetején, és nem kell semmit sem csinálnia. Engem kicsit mindig megijesztett ez a mese, mert rájöttem, hogy a hercegnőnek nincs választási lehetősége, őt választják ki. Ma is erősen él az írói képzeletemben az a lovag, amint felkapja a hercegnőt és elvágtat vele.

Ha már a meséket említette – a regénybeli Walbrzych varázslatos, misztikus hely, de önben milyen kép él a gyerekkorából erről a városról?

A város két szinten helyezkedik el: az egyik maga a város a felszínen, a másik pedig a föld alatt található. Walbrzych bányászváros, rengeteg tárna található a városban, és a város körül. Ezeket a bányákat bezárták, és vízzel árasztották el. Nagyon inspiráló, szörnyű elképzelés számomra, hogy a város alatt olyan alagutak húzódnak, melyekben sötét, fekete víz folyik. Tizenkilenc évesen jöttem el onnan, és soha nem tértem vissza két-három napnál hosszabb időre. A város tehát csak a képzeletemben létezik, az emlékeimben.

És akik jelenleg ott laknak, hogyan fogadták, hogy a város így jelenik meg a regényeiben?

Vannak közös mikro-narrációk a lakótelepeken. Ezek a hasonlóságok lenyűgözőek számomra, a hasonlóságok Magyarországon, a volt NDK-ban, Horvátországban, azok a hasonlóságok, amelyek a lakótelepek belsejében megmutatkoznak. Állandóan német édességekről álmodoztunk, meg utazásokról. Lenyűgöző volt számomra, hogy a magyar lakótelepeken ott élnek Dominika unokatestvérei. Nagyon szeretek beszélgetni olyan nőkkel, akik a kortársaim a volt szocialista országokban; érdekesek azok a hétköznapi történetek, melyek arról szólnak, hogy hogyan öltözködtünk, miből készítettünk különböző dolgokat… A magyar, német, lengyel lakótelepekről él bennem egy kép, ahogy a nők állnak a balkonon, távolba néznek, és egy másik életről ábrándoznak. A magyar anyák, asszonyok is szerettek volna német férjeket a lányaiknak?

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Kiss Orsi, Könyves.blog.hu, 2014. december 10.