Tóth Krisztina kilencvenes években játszódó novellái nem akarnak nagyobb darabokat kiszakítani a valóságból, megelégszenek egy-egy helyszűke pillanattal, egy-egy történésszerű ötlettel. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.

Az olvasó akár úgy érezheti, hogy azok a legjobb elbeszélések, amelyek nem fejeződnek be, csupán megszűnik a szövegszerűségük, de a történet valamiképpen ezután is folytatódik. Tóth Krisztina kilencvenes években játszódó novellái nem akarnak nagyobb darabokat kiszakítani a valóságból, megelégszenek egy-egy helyszűke pillanattal, egy-egy történésszerű ötlettel. Szinte a rövid próza anatómiáját adják változatos elbeszélői hanghordozásukkal, a női és a férfi szerep kimunkált, de csak ritkán sablonos mintáival, a témák hol fantasztikus, legtöbbször azonban földhözragadt hétköznapiságukkal.

A legritkábban megélhető, a kötetben azonban sűrűn megvalósuló pszichológiai hitelességű tény, hogy az olvasó tapasztalatai nem mondanak ellent, sőt felerősítik a novellák élményvilágát. Rétegenként felfejtve ennek a titka talán az lehet, hogy az elbeszélő is leginkább szemlélője, nem aktív részese a valóságnak. Az Origón a novelláskötetének megjelenésekor adott interjúban egy izraeli írónőtől hallott szép példázatával meg is erősíti ezt a fajta írói tudatosságot: gyerekek játszanak az udvaron, egy kisfiú az emeleti ablakon keresztül figyeli őket. Ő lesz az író, aki nem követel magának föltétlenül szerepet az életben, az ő dolga az események objektív megfigyelése. A Galamb, Utószezon tökéletes példái a kívülállásnak, amikor a történések magukban-valóságánál nem akarnak többet mondani. Az idegen, ismeretlen emberek cselekedetei, durvaságuk, vagy éppen céltalanságuk semmiképpen nem árulnak el többet a tényszerű leírásnál, ezáltal lesznek éppen nyugtalanítóak, mert a történések ingája kileng, és nem tér vissza holtponthoz.

A legegyszerűbb, csehovi tisztaságú elbeszélésekben egy helyzet, egy állapot megváltozhatatlansága adja a katarzist. Az idős édesanyán egy, már kezelhetetlen stádiumban lévő bőrelváltozást találnak. A kezelésekre esőben, kora reggel a kórházba beutazó asszonyt megszánó asszisztens megpróbálja elmagyarázni neki, hogy a sugárterápiás gépet be sem kapcsolják, ne fáradjon minden reggel az utazással. A világot a maga teljességében őrző asszony válasza az elbeszélés címe: Ahogy eddig, ő továbbra is folytatja rituális reggeli utazásait. Hasonlóan egyszerű, de már a nő-férfi kapcsolat világába visz az Ismerlek téged. A szívkatéterezés közben elhunyt férfi felesége nem tudhatja, hogy a férje éppen válni készült tőle, egy huszonöt éves hölgyért akarta elhagyni őt. A gyászát senkinek elbeszélni nem tudó asszony végül az idősek otthonában ápolt anyjához megy be, aki évek óta mentálisan leépülőben a lánya arca közelébe hajolva csak annyit tud mondani: Ismerlek téged.

Ugyanebben a tematikában, talán a kötet egyik legemlékezetesebb darabja a Végülis nyár van. A hónapok óta feleségétől külön élő férfi a régi otthonához közel halaszthatatlan ingereknek ellenállni nem tudván, a lépcsőházban összerondítja magát. Ilyen lehetetlen helyzetben kell becsöngetnie az asszonyhoz. „Ne haragudj, de beszartam” – mondja az ajtót nyitó feleségnek. A fürdőszobai tisztálkodás, majd a vécén való hosszas üldögélés után nyilvánvalóan, de kimondatlanul azt sugallja a novella, hogy az asszony segítőkészsége, a helyzetet a legracionálisabban kezelő személy az őt legmélyebben elfogadó társa, akitől, talán éppen ennek a tragikomikus véletlennek köszönhetően, nem is akar már elmenni. A Tímár Zsófi muskátlija hősei már kevésbé szerencsések, és bizonyos sematikus ábrázolásmód egyszerűségét sugallják. Itt is egy elhagyott asszony a történet főszereplője, aki azonban minden érzelmi megnyilvánulás nélkül veszi tudomásul megcsalatását és a rászakadó magányt. A lélektelenül élők típusának mintapéldánya lehetne Zsófi, aki semmiféle magyarázatot nem kér és nem kap férje viselkedése miatt. Kissé automatikus lény, mint aki fel sem fogja a helyzetét, legalábbis az író semmiféle esélyt nem ad neki a realitás világában. A férj néhány hónap múlva visszaszökik a lakásba, és miután látja felesége ártatlan hűségét, azzal akarja meglepni, hogy az asszony régi óhaját teljesítve az ablakokba virágosládákat szerel. Ebbéli ténykedése közben még meglátja a házhoz közeledő Zsófit, majd a feleség is meglátja őt, amint a sokadik emelet magasából a lába mellé zuhan.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Sántha József, Revizoronline.hu, 2014. november 25.