?A nyelvész csak biológus lehet, nem orvos? ? írja Nádasdy Ádám. Nem sebész, de nem is gyógytornász ? biológus. Megfigyel, számba vesz, rendszerez, nem ír fel receptet, terápiát. Mi tagadás, régtől megszállott lelkesedéssel olvasom Nádasdy Ádám nyelvészeti cikkeit, sőt talán még azt is meg merem kockáztatni, hogy Kosztolányi Dezső esszéi óta nem írtak ilyen érzékletes, pátosz- és kioktatásmentes szövegeket a magyar nyelvről. Nádasdy viszonya a nyelvhez érzéki természetű, erotikus és szerelmes, s ez nyilván abból is fakadhat, hogy mind költőként, mind műfordítóként közelről, azaz belülről ismeri a nyelv működését.

A könyv első része elméleti indíttatású ?véres? nyelvészeti viták téziseit tárgyalja játszi könnyedséggel, ha nem lenne túlontúl bizarr a párhuzam (habár a cím ? Prédikál és szónokol ? talán ezt megengedi), azt mondanám, Pázmány, a ?hatalmas argumentátor? nyúlt ilyen magabiztos, ellenőrzött könnyedséggel a teológia sarkalatos kérdéseihez. Nádasdy a megfigyelés mellett a humor nagymestere is (ínyenceknek ajánlom a Negatív-e a magyar nyelv? című írás zárlatát...), és szerencsére nem szűkölködik az irodalmi vonatkozások pazar adagolásával sem. Pilinszky és Kazinczy nyelvalapanyagainak elképzelt összevetése elemi erővel figurázza ki a nyelvromlásról vallott nézetek képtelenségeit. Megvallom, számomra gyakorta kifejezetten elviselhetetlenek egyes írók, költők úgymond szenvedélyes vallomásai vagy tudományoskodó fejtegetései az anyanyelvről, ennél már talán csak a torz etimologizáló hajlam szokott jobban ellankasztani. Illyéssel kapcsolatban jegyzi meg Nádasdy a következő kardinális észrevételt: ?Illyés Gyula büszkén hangoztatta, hogy ők sok generáció óta magyarul beszéltek, s nyilván hitte, hogy ettől az ő magyarsága genetikailag szebb, érettebb, igazibb. Ám ha ? Isten ments ? elárvult volna pólyás gyerekként, és mondjuk a jóságos Grünberger Izsák boltos nevelte volna föl, akkor olyan jiddis akcentusa lett volna, hogy a Borsszem Jankó a tíz ujját megnyalja hallatán.? Hát, valahogy így, nyelvi értelemben nincs genetikai magyarnyelvűség. Ráadásul az írás végén az is átláthatóvá válik, hogy a ?nyelviség mint ösztönszintű, biológia-közeli jelenség nem korrelál semmilyen társadalmi vonással?. Illyés alakja megidéződik A purizmus csendje című remek esszében is. Ragyogó fejtegetések során kiderül többek közt, hogy a pornográfia játék, a trágárság viszont véresen komoly dolog, vagy hogy a tudományosság látszatára adó, előíró nyelvművelő gyakorlatilag illemtanár, hogy az egzotikus nyelvrokonításokon ma már csak az ?izgul fel?, aki úgy véli, hogy az egy nép eidoszát határozza meg, hogy a helyesírás nem mindig tükre a nyelvnek, sőt gyakorta a nem mindig minden ponton megfelelően kialakított helyesírást kérjük számon a hétköznapi nyelvhasználaton.

Nádasdyt nem pusztán a beszélt vagy írott nyelv anyaga érdekli, hanem a nyelvtudomány nyelvét is górcső alá veszi (ez talán még elmenős metafora a módszerére), s a tudományos nyelvezet metaforáiból levezeti a nyelvképzetek tulajdonképpeni természetét. Külön izgalom figyelni Nádasdyt, az értelmező-magyarázó terminológia megalkotóját is a nyelvész mellett. Néhány terminusa: ráerősítési és lekopogási elv, ormány-nyúlás.

Nádasdy sziporkázó könyvéről ilyen terjedelemben írni olyannyira reménytelen, mint egy tűzijátékot leírni egyetlen fénykép alapján, vagy valahogy visszacsempészni a bort a szőlőbe. Kötelező olvasmány.

Forrás: ujszo.com