KULTer.hu: Huszonöt éves irodalmi munkásság. Majdnem két tucat díj, amihez most már hozzásorolhatjuk az Alföld-díjat is. Ön szerint minek köszönhető, min múlik az irodalmi siker?

Nagyon relatív, hogy mit tekinthetünk írói sikernek. Köthetjük ezt a magas példányszámú eladáshoz, vagy ahhoz, hogy abból élek, amit a legjobban szeretek csinálni. Az utóbbi évek sikerének borzasztóan örülök. Viszont hogyha kizárólag a népszerűségre fordítjuk le a sikert, akkor vannak nálam sokkal olvasottabb szerzők is. Én nem úgy kezdtem el publikálni, hogy nagyon népszerű leszek. Egy költő eleve nem szokott nagyon olvasott lenni, ezért ez nem is volt szempont. Ahhoz képest, hogy ez szépirodalom, tényleg nagy példányszámban mennek el a köteteim. Ez egyébként gyanakvást is kelthet, hiszen a kortárs irodalomban nálunk rögtön finnyásan elutasítanak mindent, amint az az olvasóközönség körében is népszerű lesz. Ilyenek a reflexek, nincs mit csinálni ezzel.

KULTer.hu: Hogyan emlékszik vissza, milyen volt a rendszerváltás kori Magyarországon pályakezdő költőnek lenni?

Pályakezdőnek lenni soha, semmikor nem könnyű. Én személy szerint nem éreztem jól magam abban az időszakban. Ennek sok oka volt. Elsősorban az, hogy egyedül bolyongtam az egyetemi közegben. Ehhez még hozzátenném, hogy pályakezdő költőnőnek pedig még egy fokkal szarabb lenni, mint pályakezdő fiúnak. Emlékszem, nagyon sok leereszkedő, arccsipkedő megjegyzést kaptam. Ma már azért jobban visszafogják magukat az emberek. Akkoriban még csak nem is mertem arra gondolni, hogy az írásaim a szűk irodalmi körön kívül máshol is olvasóra találnak. De nem is ezért csináltam: tudomásul vettem, hogy a költészetet főleg a magam örömére művelem. Akkoriban maga a könyvkiadás is sokkal nehezebb volt, akár négy-öt év átfutása is lehetett egy könyvnek. Számítógép nem létezett, bonyolultabb volt a szerkesztés és minden egyes cserét írásban kellett kérni és megindokolni. Ráadásul ebben az időszakban alig volt munkám, fordításokból próbáltam valahogy fenntartani magam, de nem nagyon sikerült. Amikor lett munkahelyem, akkor a napi tíz-tizenegy óra munka mellett nem tudtam írni. Évekig nem voltam szabadságon és semmi energiám nem maradt arra, ami a legfontosabb lett volna.

KULTer.hu: A most megjelent Pillanatragasztó ennek a huszonöt évnek állít emléket (huszonöt novellát tartalmaz). Kezdettől megvolt Önben ez az emlékállítási törekvés (szerzői, esetleg szerkesztői ötlet volt)? Hogy érzi, valóban foglalata valamiképp a kötet ennek a huszonöt évnek?

Ez a szerkezet válogatása közben jutott eszembe. Mindig komoly dilemma, hogy mi kerüljön bele egy kötetbe, melyek azok a novellák, amelyek egybe tartoznak. Lehetett volna akár egy nagyon vastag könyvet is csinálni, de lehetett volna karcsúbbat is. Aztán arra gondoltam, hogy ha pont huszonöt éve jelent meg az első kötetem, miért ne lehetne akkor ötször öt írás? Hamar megtalálták egymást az összetartozó szövegek.

Huszonöt évnek talán az adhatná az összefoglalását, hogyha huszonöt év verseiből is válogattam volna. Huszonöt év prózáiból sem tudok válogatni, mert akkoriban nem írtam még prózát. Ilyen szempontból eleve nem lehet huszonöt év foglalata. De olyan szempontból igen, hogy a struktúra is halad valahonnan valahova. Az első és az utolsó novellában is huszonöt éves az elbeszélő, és máshol is fel-felbukkan a huszonötös szám. Szeretek szerkezetben gondolni, mivel szükségem van mindig valamilyen struktúrára. Ha egy kötetből hiányoznak a kohéziós elemek, úgy érzem, az csak szavak egymásutánisága.

KULTer.hu: Egy korábbi nyilatkozatában vallja, hogy az irodalom szerepe a korábrázolás. El tudja képzelni, hogy olyan fikciós művet alkosson, ami kevésbé saját világunkra reflektál, vagy kevésbé direkten teszi?

Mindenképpen beszűrődik az, amit a mostani világról gondolok. Horváth Viktor jutott eszembe, aki azt mondta, azért írt egy török kori Magyarországon játszódó történetet, mert nem akart a mai korra reflektálni. Úgy képzelem, hogy egy szándékoltan apolitikus mű éppen az elfordulással jelzi, miről nem kíván szólni. Így vagy úgy, mindenképpen belekerül a kor és közeg, amiben élünk. Ha más nem, az elfordulás gesztusa árulkodik róla.

KULTer.hu: A Pillanatragasztóban olvasható a Földlakó című novella, amely a szürrealitása miatt különleges. A novella arról szól, hogy a kulcsszerepet játszó nő képes szó szerint „elhagyni” vagy épp visszacsatolni a fejét. Ezentúl számíthatunk ehhez hasonló, szürreális történetekre?

Több ilyen történet is van a kötetben. A Plágium és Az álomrestaurátor című írásban sem kap az olvasó racionális választ a felmerülő kérdéseire. Igen, szeretnék még ilyen és hasonló megoldásokkal élni. A Földlakó például egy komoly és szomorú történet, de teljesen szürreális fordulattal ér véget, és hát közben is elég abszurd dolgok történnek, a főszereplőnek például lejár a feje a nyakáról. Amíg a Pixelben az elbeszélő közbekotyogása távolította a történeteket, jelen esetben ez a szürreális súrlófény a távol tartás eszköze.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Szép Szilvia, Kulter.hu, 2014. december 17.