Kritikai szokásunk szerint rendre hozzámérjük szerzőink újabb munkáit a korábbiakhoz, s legtöbbször persze, szinte törvényszerűen, a frissebbet könnyűnek találjuk a már ismerthez képest. De számonkérő-e egyáltalán ez az időt követő, majdhogynem evolucionista szokásjog? S hasznos-e bevetni első és második regények pozicionálásakor?
Anélkül, hogy általános szinten választ adnánk e kérdésekre, gyakorlatilag reflektálunk rájuk, mégpedig Grecsó Krisztián könyvei által. Grecsó immáron három nevezetes könyvvel rendelkezik, azon belül is megnyílt az első és második regény címkézhetősége közti értelmezési, kritikai horizont. Grecsót költőként, majd tárcaíróként és novellistaként ismertük meg, a Pletykaanyu (2001) című novelláskötete nem csupán a Bródy-díj által lett nevezetes, hanem a könyvben megnyíló ?szegvári? világ durván elkülönböződő valósághű kontra fikcionális olvasatai miatt is. Első regényével pedig, az Isten hozott cíművel (2005) jogos kritikai és olvasói elismerést nyert, nagy ívű regénytablóban festette föl és találta ki a békési kisvárosi-paraszti maradékvilágot, benne vagy beléjük maradandó figurákat teremtett, újraértelmezte a fejlődési regény keresésjellegét, az önazonosság tudat kérdéseit, megfelelő módon, még hitelt érdemlően kerítette körbe választott magyar Macondóját, Sáraságot a posztmodern (vagy immáron mágikus realista) írás, ráírás és előre-írás történetalakzataival. A Tánciskola (2008), Grecsó új, második regénye szó szerint kísértés: kísértése a regénynek, próbája az olvasó türelmének. Innen az összehasonlítás alapja: a variálás, a nagyobb tét meglétének vizsgálata ? az előzőhöz képest.

Az Isten hozottban Gallér Gergely sorstörténete a distancián túlról az újbóli felismerésen keresztül a közbeni rácsodálkozás és végső azonosulás irányába mozdul el. Sáraság jelenti az őstájékot, Feketeváros a választott száműzetés helyszínét, már a nevekben ott a szimbólumképzés lehetősége. Időben pedig visszafelé, az elbeszélő főhős emlékein keresztül értesülünk a híres-hírhedt Klein-napló körül kialakult bonyodalmakról, a napló, a sugallt és írott szó által előre megteremtett sorsokról. Ahogy a regény egy metanarratív kijelentését olvassuk: ?A Klein-naplót olyan hallgatni, mondta a húgom, mintha te magad beszélnél. Helyetted mondja valaki, amit mond, de rólad, neked. Minden meg van írva, illetve az létezik, ami írva van, és amiatt, mert meg van írva.? Grecsó tárcába illő helyzetképekkel, leírásokkal, többszörösen fölvezetett hangulatfestésekkel lódul neki újra és újra a történetmondásnak, s írja össze az egyes fejezetekben elejtett történetszálak mindegyikét. Közben Gallér Gergely mellett olyan figurák tűnnek fel és tűnnek el és tűnnek újra fel, akik furcsaságaikkal, különcségeikkel teszik egyedivé és sajátossá a regény ?sáraságát?. És bekúszik (KÚSZIK ? MESSZE A VONZATÁTÓL) persze a titokzatos Klein-naplón keresztül a főszereplő lehetséges identitástörténetébe a zsidó szál, csak hogy világossá váljon a főszereplő kiválasztottságának, kirekesztettségének egyébként a regény során, vagyis az emlékeken át végig megoldatlan kérdése. Mindenesetre hatalmas anyag található az Isten hozottban, több nézőpontból olvashatóan és értelmezhetően, Grecsó hozott és hozzáhozott anyaga biztosítja a szöveg hosszan kitartott örömét, mely bővelkedik anekdotában, étekművészetben, s nem kevés erotomániában. Végig érezni ebben az első regényben Grecsó kötődését figuráihoz, talált világához, s azt a megátalkodottságot, ami tulajdonképpen egyfajta naivitásban világlik föl: ez a békési táj, ez a sáraság, ez a kereséstörténet mégiscsak a szerzőé. Fölé írta a nevét. Ebben sokat segített az a különben nem mindig szeretem egyes szám első személyű elbeszélőmód, amely végig kitart a regényben, és ezért a Gallér Gergely-féle pillantásnak van is minden alárendelve. Grecsó sikeres novelláskötetének, a Pletykaanyunak (2001) az elbeszélői tapasztalata ez. A figurához rendelt nyelven keresztüli megszólalás és a név koincidenciája azokban a novellákban erőteljesen érzéki és érzelmi meghatározottságú, a regény Gallér Gergelyének identitásképzésében ez már erőteljes distanciával hat. Hiszen éppen a név, a köz által elismert ?én?, a szingularitás, az ?egyszer volt? válik a regény végére megkérdőjelezhetővé, s egyben, ezáltal sorsvesztő szimbólumképzővé. A Pletykaanyu novelláinak többszörös, szórt ?én?-megszólalásai distanciával jönnek vissza a regény feszes struktúrájában, s egy olyan ?énnek? lesznek az alárendeltjei, amely ?én? a legkevésbé sem kompetens abban, hogy, fölöttes, közöst és sajátot egyaránt összetartani képes ?énné? alakuljon. Ahhoz egy másik név kell, a Klein-naplóé, s ez a név írja majd fölül Gallér Gergely régi identitását. Hogy ő legyen majd a naplón túl, a regényen túl az eltűnt idő gazdátlan árnyainak szószólója. A tizenkét fejezet alaposan kiflekkezett oldalszámai (amelyek majd? 320-ra rúgnak), köszönhetően a felettes én mondhatnékságának, nem éreztetik menet közben sem a súlyukat. Pedig a Pletykaanyu korábbi tizenkét laza, fecsegő, másként szót szóló novellája nem feltétlenül ígérte ezt a regényes feszességet és feszültséget. Grecsónak nagy próbája az Isten hozott, amit sikeresen abszolvált. De talán éppen ebből következik a második regény, vagy a harmadik tizenkettes (véletlen vagy a jól bevált hagyományos fejezetbeosztás ismétlődéséről van itt szó?), közelebbről a Tánciskola könnyűsége ? és egyben nehézkessége.

A Tánciskola egyszerűen hosszú, és elbeszélői alakzata nem veszi figyelembe a már ismert és a még ismeretlen közötti határsávot. Egyszerre kínál olvasmányos kalandokat és dolgozik rozsdás panelekkel. Amilyen nyitott volt az olvasó kíváncsiságára, együttműködésére Gallér Gergely történetét illetően, annyiban tudálékos, rossz nagymester Voith József beavató kalandját illetően. A Tánciskola ugyanis erőteljesen épít az Isten hozott bevált kelléktárára, s ez nem is volna baj. Ugyancsak két hely közötti dialógus érvényesül, Tótváros válik most főszereplővé, díszletei, papírmaséi közé vetül a cselekmény ? ez az a Tótváros talán, amelyben Gallér Gergely választott száműzetési helyét megtalálta az Isten hozottban, s amit el is kell hagynia, hogy szembe nézhessen önmagával mitikus őshelyszínén, Sárgaságban, s amiről jelentős hangulatjelentéseket küldött olvasójának az elbeszélő/főszereplő. Tótváros a Tánciskolában a létező, előírt rend, a mások által diktált ritmus, a beavatás és egyben droggal, étekkel, szexszel fűszerezett vegykonyha ördögi színhelye. Ellentétben vele Feketeváros a Tánciskola eredethelyszíne, Voith József ügyvédtanonc, nagybácsikája, Szalma Lajos segítségével innen kerül el, ha a világ középpontjába nem is, de talán éppen Gallér Gergely békés(i) kisvárosába, mintegy kiegészítve, tovább írva és variálva az első regény geopoétikáját, és azt, ami történhetett volna akár Gallér Gergellyel is, ha nem húzza őt vissza az eredethelyszín. Voith Józsefnél ez a visszahúzó erő nem működik, már egy következő generáció lúzer képviselője, aki mégis érzi és értékeli magában azt a különös (látszólagos) gyengédséget és naivságot, amivel a külvilág interakcióival szemben viseltetik. Feketeváros az Isten hozottban éppen csak megemlítődik, ahogy Tótváros is mellékszerepet kap, itt határozott kontúrvonalait, nagy alföldi jellemzőit kapjuk meg a létezés helyi időtlenségének. Grecsó határozott elképzeléssel bővíti, tágítja elbeszélői horizontját, egy figura helyett egy kettőst, egy párt állít a középpontba, a beavató Lajos bácsit és a beavatandó Jocót, s éppen e szemléletváltás talán nem kellő meggondolása folytán borul föl szinte azonnal a regény egyensúlya, s lesz, csinálttá, nehézkessé a struktúra. Mert az még a hangulatteremtéshez tartozik, ahogyan Szalma Lajos permetezőjéből muzsika hangjait, s velük szindbádi pszeudo-emlékeket varázsol elő, de ugyanennek a funkciója a felszínen maradva már nem szervesül a regény egészéhez; ami jónak és célszerűnek mutatkozott az Isten hozott hangulatteremtésében, az már esetlenné lesz a Tánciskolában, helyesebben helyi értékű és felejthető motívummá redukálódik. A Szalma ? Voith kettős ráadásul ismert konstrukciókra játszik rá. Kinek nem jutna eszébe a Tánciskola olvasásakor Darvasi László korszakalkotó kisregénye, a Zord Apa avagy a Werner-lány hiteles története? Szegedi képeslapokra írott tárcaregény, melyben Géza bácsi Budapestről vidékre hozza állásba unokaöccsét, a fiatal Winkler doktort, s mindabba, ami ehhez jár: magába a beavatásba. S ahogyan Grecsó Lajos bácsija, úgy Darvasi Géza bácsija is nagymestere a betanításnak, a beavatásnak. De micsoda nyelvi és stiláris különbség teszi összevethetetlenné a két szöveg különben azonos konfigurációját és alaptörténetét! Vagy kinek nem jut eszébe a Tánciskola olvasásakor Gyuszi bácsi, Koltai Róbert Sose halunk meg című filmjének főszereplője, s a balek rokonfiú, aki végigkíséri Gyuszi bácsi élettel teli vidéki kalandozásait; valójában ott a fiú későbbi emlékezéséből bomlik ki a filmcselekmény, s a fókusz mégis a kettősre, de legelsősorban ? Koltai színészi játékának köszönhetően ? a beavatóra esik. Grecsó alaptörténete is panel tehát, kölcsönmunka, amit föl kellett nyelvileg dolgoznia. És ehhez Grecsó leváltja az egyes szám első személyű elbeszélői, és korábban jól bevált szólamát, helyette egy harmadik személyű, hol distanciális, hol figuraközeli elbeszélőre vált, aki nagyjából ugyanazt tudja, de nem jobban, és mintha nem is ugyanúgy, mint Gallér Gergely az Isten hozottban. Sőt, az elbeszélő tudálékossága következtében azt sem igazán lehet eldönteni, vajon tényleg fent akarja-e tartani a kettős figuralitás eszméjét, vagy egy az egyben Voith József (negatív) fejlődéstörténetére kíván összpontosítani. Az elbeszélő ugyanis nem tesz különbséget figuráinak kulturális ismeretei között. Szép volna, ha mindannyian rendelkezhetnénk egy világirodalmi kollokvium olvasmánylistájának anyagával, függetlenül attól, hogy egy beazonosíthatatlan elbeszélőről, egy biológia-földrajz szakos tanárról, vagy éppen egy végzett jogászról van szó. Mindenesetre mindenki tud valami jó kis intertextuális kapcsolatot létesíteni, anélkül, hogy annak beágyazódása motivikus-szimbolikus vagy emblematikus-intertextuális szinten elősegítené a regény jelentéstartományának rétegezhetőségét, ezzel pedig a cselekmény morális irányultságát, egyáltalán, az olvasó korábban is említett szövegöröm-munkáját. Ezzel persze nem kívánom kétségbe vonni, hogy egy vidéki reáltantárgyakat oktató tanárember ne lehessen tisztában Ibsen dramaturgiájával, Thomas Mann Doktor Faustusával, azt sem, hogy egy jogász nem olvashatná el Cervantes Don Quijotéját, s egy distanciális elbeszélő ne tudna még többet e művekről, s társaikról. De az antik mitológia, az európai irodalomtörténet, s néhol a magyar felvilágosodás funkciótlan, vagy nagyon is szándékolt beszüremkedése óhatatlanul irritáció forrásává lesz. A probléma ott van, hogy ezt az olvasó mind készen kapja, további kiegészítőikkel egyetemben. Ráadásul összemosódik egymással elbeszélő és Voith Jocó szólama, Szalma Lajos pedig kerítőként, ördögi figuraként, nagymesterként relevanciáját veszíti. S azok az önálló szövegekként helyüket is megállni tudó novellabetétek, mint a Csicsely bakter története vagy a román feketemunkások razziáztatása, nem abban a szerves regénykoncepcióban kapnak utólagos, kiegészítő értelmezést és funkciót, mint az Isten hozott betétdarabjai, hanem gyakorlatilag esendő, véletlen, vagy éppen szándékolt, de éppen ezért unalmas módon. Tagadhatatlan, hogy a Tánciskola jó értelemben variálja az első regény még ki nem aknázott lehetőségeit. De ennek poétikai lényege, mintha éppen a rejtett elméleti, intertextuális rendszerelmélet ismeretének hiányában, igencsak szűkre volna mérve. Hiszen végeredményben az álló, nyomasztó időbe történő beleszokásról, beleveszésről szól Voith József beavatás története. S ha komolyan vesszük a regény elbeszélt idejét (nyár végétől karácsony napjáig történik a cselekmény), aránylag sok minden történik, és mégis semmi. Vagy ahogy a beavató mester, Szalma Lajos mondja: a történések elől menekülve a történésekbe futunk egyfolytában. Grecsó meghagyja elemeiben az Isten hozott alapstruktúráját, újra is építi azt, de nem autentikus, és nem az immáron tőle elvárható módon. Nem tudom ugyanis elhinni, hogy a regény, a titok, a sorozatos ördögi cselszövések megoldása végül Juditnál, Voith Jocó özvegy gyakornokvezetőjének mozgáskorlátozott lányánál van. Egyszerre banális és egyszerre giccses az a zárókép, amelyben Jocó végigtolja Tótváros zegzugos utcáin a részeg és önmagát testi-lelki áldozatnak tekintő, sőt akként felkínáló Juditot. Ez egy másik reménytelen magyar filmjelenetre hajaz. S most kérdés, azon kívül, hogy mi minden lehetett volna, vajon mire fogunk emlékezni a Tánciskolából? Az ördög ügyvédbojtárjának mindenesetre nem árt új táncrendet tanulnia, hogy a következő mű még véletlenül se találtasson könnyebbnek az előzőnél, mert akkor ebből a rossz kritikai (ördögi) szokáskörből nehéz lesz kievickélni.

Szerző: Bombitz Attila