Krusovszky Dénest, a fiatal generáció egyik legjelentősebb alkotóját eddig mint költőt ismerhette az olvasóközönség, az idei Könyvhétre viszont novelláskötettel jelentkezett. Egy kedves barátom ajánlotta a kilenc rövidprózát tartalmazó Fiúk országát*, ezért amint tehettem, beszereztem. Kényelmes kis könyv, jólesik kézbe venni, a borítóról pedig annyit, hogy noha általában nem kedvelem azokat, amelyek alapjául fotó szolgál, ez kifejezetten tetszik, saját történetet hordoz magában, és máris erős reflexiót érzünk a kötetben található szövegekre: elidegenedett, kimerült fiúkról és férfiakról van itt szó, akik sokszor inkább bámulnak az utcalámpák fényébe, csak hogy ne kelljen látniuk a feléjük feszülő végtelen és sötét eget, mindeközben pedig a hátukon fekszenek, hogy a ruhájukon keresztül érezzék az aszfalt hűvösét, mely a földhöz köti, és nem engedi szabadulni őket.

 

Az ugye nem titok, hogy egy novelláskötetnél elengedhetetlen az erős felütés, olyan prózával kell indítani, ami meggyőzi az olvasót, ne tegye le a könyvet. Krusovszkynak ez abszolút sikerül, nem is kell az első mondatot elolvasnunk, már a címen megakad a szemünk, különösen a magamfajta olvasóé, aki él-hal a mondatcímekért. És a Mielőtt apámat kettéfűrészelték tényleg teljesíti azt, amit elvárunk tőle, a gyermeki nézőpont remekül érvényesül, úgy nyújt maradandót egy apa-anya viszályból, hogy nem jár különösen szétágazó csapásvonalakon, magyarán semmi különöset nem hoz be a történetbe, nincs benne semmi nem hétköznapi, és mégis tud ütni. Krusovszkynak néhány mondat kell csupán, hogy életet leheljen karaktereibe, ebben a novellában mindenki szerethető, mindenkiért szorul a torkunk, mi több, a szerző ügyesen megkerüli az ilyen jellegű történetek leggyakrabban előforduló hibáját, vagyis azt, hogy túl okos vagy túl naiv a gyermekelbeszélő. Itt egy egyszerű, fásult kisfiú szólal meg, szavai mögött ott van minden, amiről beszélni kellene és amiről hallgatni kell. Fájdalmas, megható novella, különösen a vége, nem nagy a csattanó, mégis erős, még most is látom szemem előtt az apa mélabús vigyorát és önigazoló kacsintását.

 

A kötetben a szövegek kvázi időrendben követik egymást, ez természetesen nem azt jelenti, hogy ugyanarról a szereplőről szólnak: csak a korosztály növekedik, egyre idősebb fiúk, férfiak elevenednek meg a lapokon, különböző kritikus életstádiumok kerülnek bemutatásra. A második, A tisztáson című novellában egy elbukott érettségi után találkozunk az elbeszélővel, aki egy kutyamenhelyen dolgozik, míg újból próbálkozhat. Itt leginkább az ábrázolt környezet ragadta meg a figyelmemet, a hajnali aszfaltút, amelyen a fiú a munkahelye felé teker, az arcába csapó hideg levegő, a teherautók által keltett huzat, aztán a menhely leírása, a főnök viselkedése stb. Kissé reményvesztett, zaklatott kölyök az elbeszélő, nem csoda, hogy a tisztásra megy lenyugodni, és itt olyant lát, ami a végső elkeseredésbe kergeti. Szép történet ez, van elég ereje ahhoz, hogy szálakat mozgasson meg az ember lelkében, habár én személy szerint picit légből kapottnak érzem a csattanót, nem ártott volna egy kis előkészítés valahol a sztori első harmadában.

 

Az Ismeretlen égbolt fájdalmasan aktuális. Külön szerencse vagy szerencsétlenség, hogy ezt a novellát nem sokkal a Majdan téri események után olvastam, ami a belső vizuális megjelenítésnek különösen jót tett. De amúgy is tetszett nekem ez a két fiú, akik látszólag bármilyen cél nélkül osonnak utcasarokról utcasarokra egy harcok dúlta városban, előttük mindenhol félelem, egyedül az égbolt üres és csendes. Természetesen előrelátható, hogy mi fog történni velük, nem is a csattanón van a lényeg, hanem azon a mesteri csavaron, amellyel Krusovszky elmozdítja a fókuszt a főszereplőkről. Hiába történik tragédia, hiába visszafordíthatatlan a veszteség, az olvasó agya még mindig azon kattog, ki lehet a rejtélyes telefonáló, mi járhatott a fejében, vajon beteg, szenilis öregasszony, netán szándékosan csörgött pont azon az utcai telefonon. Végtelenül sorjáznak a kérdőjelek ebben a történetben, ezeken tapos végig a dühödt, vak tömeg lába.

 

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás:  Potozky László: Várad.ro, 2015. január 5.